A SZENT VIZEK

2.5 A DIMENZIÓTERJEDÉSI PROBLÉMA MATEMATIKAI ÉS GEOMETRIAI MEGKÖZELÍTÉSE

Az előzőekben már vándoroltunk a Minkovszki féle gömbszerűen táguló időszerkezet világában, és akkor már látszott az, hogy Minkovszki professzor (a Víz újkori felfedezőjének!!) a megoldása nagyon jó és dinamikus elgondolás volt a század elején az időről, amely hatásosan ki is váltotta tanítványából a relativitás-elmélet gondolatait. Nézzük hát meg azt, hogy a Vizek miért nem lehetnek egészen olyanok, ahogyan ő elgondolta! Az idő teljesen analóg voltának ellentmondani látszanak a kölcsönhatások, és a rettenetesen magas rezgésszámon működő hullámvilágok, amelyet egy analóg közeg időbeli kölcsönhatásokra bírhatna, de ez nem okozna rezgéseket, miután az analóg közeg legfeljebb csak sodor, mozgat, de nem rezget semmit. A világunkban azonban minden szédületes rezgésben és forgásban van, így ezt is okoznia kell valaminek. Az elektronokat csak felhőszerű halmazként tudjuk meghatározni, és ez minden más részecskére is ugyanúgy igaz, mert az egész világunk szédületes ütemben szitál ide-oda, és bár az "N" időrendszerben való rezgés bonyolultsága miatt is úgy tűnhet, hogy ez a szitálás véletlenszerű, amolyan kaotikus, összevissza dolog. (Heisenberg-féle határozatlansági elv), de mindez jelenthet nagyon is pontos információt is, amely olyan bonyolult, hogy tudatlanságunkban zagyvaságnak gondoltuk. Ezt a régebbi elgondolások szerint az akkori ismeretek birtokában "hőmozgás" számlájára írták. Azt, hogy a hő miért hozza ilyen reszketeg félelembe a dolgokat sehol sem találtam indokolva, bár lehet, hogy ez csak az én figyelmetlenségem és járatlanságom miatt van így. Az általam elolvasott néhány száz szakkönyvben és tízezernyi publikációban, cikkben viszont tényleg nem emlékszem még hasonlóra sem. Miért is rezeg minden attól, hogy meleg? Ezt még csak érthetném a buta fejemmel, de azt már a szaktudósok sem hihették, hogy a száz évig mondogatott dogma ekkorát bukjon.

Kiderült ugyanis egy felettébb bosszantó dolog. Azt állították (a legnagyobb szaktekintélyek is), hogy az abszolút nulla fokon (-273,16 C) majd megállnak az atomok; egyszerűen megfagynak. Elérték a Kelvin 0 fokot, és az atomok fittyet hánytak az elméletekre. Sok új és érdekes jelenséget csináltak ugyan (szupravezetés, szuperfolyékonyság), de nem álltak meg. No és miért rezegnek tovább olyan ambiciózusan? Hőről itt már egyáltalán nem is beszélhetünk! Valami még ekkor is döngeti belülről a nukleonok börtönét, vagy ekkor már tisztán megbizonyosodhatunk valamiféle alapjelenségről, amit eddig figyelmen kívül hagytunk? Mindennek megválaszolása még messze áll attól a szubatomi ponttól, amelyet imént kerülgetünk, de mégis ezek a dolgok és kérdések vezettek rá arra, hogy már a szubatomi szinten is lennie kell egy rezgő és impulzív dolognak, mert ha az idő teljesen folyamatos közeggel bírna, akkor ezeket a jelenségeket nagyon nehéz lenne értelmesen indokolni. Ez a rezgési jelenség abszolút 0 fokon és vacuumban is létrejön és mindezt tetézi az, hogy ez a jelenség még akkor is igaz marad, ha az egész szerkezetet gondosan leárnyékoljuk mindenfajta elektromágneses sugárzástól is. Ezt a dolgot nevezi tudományunk VACUUM-ENERGIÁNAK, vacuum fluktuációs energiának, térenergiának, nullponti energiának, és újabban a "hipertéri energia" elnevezés is felmerült, amely annak az ósdi görcsnek a következménye, hogy a kutatók minden áron eleget akarnak tenni a mára már teljesen korszerűtlen anyag-megmaradási és energia-megmaradási tételeknek. Ezzel már az előbbi mondat elnevezései is roppant paradoxont mutatnak, de ez senkinek nem szúrt szemet. Azért kevernek ide hiperteret, mert akkor vágyaik szerint nem kerülnének ellentmondásba az energia megmaradási tétellel, mivel ilyenkor az energia így nem a "semmiből" keletkezne a méréseknél, hanem a titokzatos és legalább annyira definiálatlan "hipertérre" lehetne fogni a dolgot, amelyből a mi terünkbe szivárogna át a valamiféle energia. Már a jelenség léte is rettentően kényelmetlen a konzervatív irányzatnak. Most úgy igyekeznek segíteni a kudarcaikon, hogy mindenkit aki csak említést tesz ilyesmiről nevetség tárgyává igyekszenek tenni, vagy agyonhallgatásba burkolóznak. Kétségtelen, hogy a vacuumban mért még midig irdatlan rezgés misztikus dolog annak, aki nem tisztázta a fénykvantumok világát, de ha a rezgés akár sztohasztikus akár rendezett energiát jelent, akkor mi az ami még ilyenkor is rezegteti a dolgokat? A Minkovszki megoldás dinamikus idődimenziót talált fel, de egy analóg módon, stacionárisan átáramló időközeggel és csak egyetlen origóból kiindulva, de ezzel az előbb leírt "nullponti" jelenséget nem lehet megnyugtatóan indokolni. A teljességgel ködös energia definíciókból és a zavaros elnevezésekből fakadóan még a téma kutatói között is terjednek olyan tévhitek, hogy a dologhoz >vacuum<, abszolút 0 fok stb. szükségesek! Ez egyszerűen nem igaz. A jelenség mindenféle hőmérsékleten és nyomáson mindenben és ami lényeges, mindenhol megmutatkozik.

Volt egy másik sikeres kutató is (a Tűz újkori felfedezője!!), aki a hidrogén színképvonal felhasadását előre megjósolta, majd később le is mérte a dolgot. Otto Lamb - későbbi Nobel-díjas tudós (1955) - a hidrogén spektrális viselkedésében fellépő anomáliát a TACHIONOKRA (sebes vándor) fogta, de ezekről azóta csak a fantasztikus irodalom berkeiben olvashatunk. A tachionok nem részecskék, nincs tömegük, és gátlástalanul gyorsabbak a fénysebességnél. Mély a hallgatás a tudomány részéről, amely talán nem is véletlen, mert ezzel Lamb a félelmetesen fontos dolgot fedezett fel. A Tüzet, vagyis a második őselemet. Erre a következő fejezetben sokkal bővebben visszatérünk, de fontos volt, hogy indokot keressünk a rezgésre, amelyet semmilyen fizikai állapoton sem tudtunk megszüntetni. A tachionok Lamb szerint egy kis plusz "energiát" közölnek az atomokkal (így a hidrogénnel is) és ez jelenik meg színképvonalakban mint kiszámítható anomália. Ez azonban még mindig gyenge indok az általános szitálásra. Ha az első fejezetben taglalt létezőnket a megnyilvánult (latinul POTENS) állapotba hozzuk, akkor mivel felülete BEFELÉ ÉS KIFELÉ IS EGYENRANGÚ olyan állapotváltozáson kerül át, amelyben ki és beáradása egyszerre indul meg, de ezzel a komplextereiben is létrehozza magát és ezzel lehetővé tesz egy olyan SZIMMETRIA OSZCILLÁCIÓT, amelyben úgy kezd viselkedni, mintha többed magával lenne. Felváltva 1-1 (2-2) időrendszerben oszcillál. Itt igazából mi komplexterekről fecsegünk, hiszen ez a fogalom létezik csak a köztudatban, de itt inkább IDŐ-KOMPLEXIDŐ kifejezéssel kellene élnünk. Ennek a valós-immagionárius időnek az első időfordulat (időhurok) után megszületik a pandantja is, amely semmi módon nem különbözik létrehozójától. Ekkor ez tesz egy kört, és majd újra a szülője lesz saját magának. Egy valós és három komplexidő keletkezik ennél az időquaterniónál, és ez a ciklus a végtelenségig ismétlődik, hiszen a jelenségnek nincsen további feltétele. Ahogy már létezik az első időhurok, ez már kelti a következőt és megint a következőt. A rendszert az ötödik dimenzióban értelmezve táguló szférák hagyják el, amelyeknek immár rétegezetten értelmezhető tartamvastagságuk van, úgyhogy ezt már nemcsak időcsírának vagy fénycsírának (a néprajzunkban fénymagnak), nevezhetjük, hanem ezzel együtt megszületik a VÍZ, az az őselem, amelyet még gondolatban sem nevezhetünk anyaginak, részecskének vagy effélének. Ezzel megszületik a zengés, vagyis az Íge első alakja. Ez még mindig nem tér, vagy főképpen nem téridő. Még energiának sem nevezhetjük igazán, bár ezzel a kiáradási jelenséggel már lehetőség nyílik az első kölcsönhatásra. Meddig árad ki ez a jelenség? Semeddig. Magáig, hiszen csak magán belül létezik. Magából, magának. Kívüle nincs a semmi. Azt már nem mondhatjuk, hogy "kívüle a semmi van", mert ez logikai paradox. (Bár hajlamosak vagyunk ilyen képzavarra). Ennek a táguló pontnak a felszíne olyan, mint amiről már sokat filozófáltunk. A külső felszíne szempontjából szingularitás, vagyis egy pont. Equitemporiális, azaz egyidejű, miután EGY IDŐPONT van rajta. Ennek a titokzatos pontnak a felülete fénysebességgel tágul, így egyáltalán nem érzékelhető addig, míg valamit el nem ér. Ilyen jelenség számtalanszor létrejött az Univerzumunkban is, igen gyakori, mert ilyen forrásból már szinte számtalan van benne. Újak, sok-sokmilliárd másolat is folyamatosan születik és régiek közül is állandóan elenyésznek. De csak azok, amelyek már nem originálisak. Ezt később (a 3.fejezetben) indokoljuk. Ilyen originális dimenziócsíra valószínűleg több is létezhet. Itt olyan kevés az információnk, és a filozófiai ötletünk, hogy igazán logikus elvet még nem tudunk mondani. Talán majd újabb tíz év kutatás után. Hiszen ezek - ellentmondásban előbbi kijelentéseinkkel - a semmi titokzatos "tartalmai" mindaddig, amíg kölcsönhatásba nem lépnek egymással. Ezt a paradoxont eddig nem tudtuk feloldani. Itt egymás felé mozgást, sőt semmiféle mozgást nem indokolhatunk, hiszen ezek a Vizek a forrásaikkal egyetemben csakis önmagukhoz képest értelmezhetők, és csakis a sajátrendszerükben parametrizálható bennük bármi is. Két sorral feljebb néztem, és szemembe ötlött az előbb leírt "semmiféle" kifejezés. Érdekes szó, annyi szent...

egyelőre ezen lépjünk túl, és keressünk megoldást az időrendszerek kölcsönhatásaira! Itt három variáció kínálkozik. A külső határfelület - annak ellenére, hogy a fakadási pont külső reprezentánsa - nem lehet direkt hatással egy másik hasonló felületre, mert ezzel egy értelmetlen eredményre vezető széttaszítási jelenséget váltana ki egy másik ugyanilyen rendszerből. Ezek az egyre múltterjedési sebességgel felfúvódó dimenzióvilágok ilyenkor sugárirányban tolni kezdenék egymást a felületükkel, de ezzel a kölcsönhatással nem mennénk sokra, mert akkor a saját terjedő rétegek is sorra ütközhetnének, és ezzel azok is egymás után tolni kezdenék az előzőeket, egészen a forrásig. Ettől se új források nem keletkeznének a további fejlődéshez, se semmi együtt maradó dologhoz nem jutnánk el. A magtapasztalt világunk együtt maradó halmazokból áll, tehát ez az út látszik a logikus tendenciának. Ennek viszont határozottan ellentmondani látszik az a tény, hogy itt gyakorlatilag fénysebességgel szétáradó időhullámokkal van dolgunk, amelyről nehéz elgondolni a fordítottját, azt hogy ezen az úton haladva bármiféle vonzást ki tudunk találni ebben a közegben. Ha nem, hát nem! Vizsgálódjunk tovább! Hogyan lehetne ebből az agresszív kiáramlásból mégis valamiféle együtt maradó rendszerhez eljutni. Úgy döntöttünk, hogy a felületeket egymásra nézve hatástalannak definiáljuk (egyszerűen logikai alapon) és a kölcsönhatást csak időfelszínek, IDŐESSZENCIÁK (így a megnyilvánult időtartamok közegét neveztük) és a JELENPONTOK KÖZÖTT feltételezünk. Ameddig a másik (komplexidejű) megnyilvánulási periódust egyelőre hatástalannak vettük. Mondjuk azt, hogy az egy másik, de a miénktől elválaszthatatlan létezés. Ezt a kölcsönható felületek és az azokat követő esszenciák rezgésfázisa szerint is elkülönítettük. egyelőre ezt a bonyodalmat kerüljük el azzal, hogy a forrásra ható időközeget fele-fele kitöltési tényezőjűnek vesszük. Valahogy úgy képzeljék, mint ahogy a régi viccben volt, amikor a néger ment át a zebrán és mondogatta, hogy; látszom, nem látszom, látszom, nem látszom. Vagyok-nem vagyok. És itt válik érthetővé a gnózis első lépése a népmeséinkben. Minden mesénk a teremtés oszcillációjával, kiáradás ritmikusságával, a teremtés első akciójával indít! Az "Í" megjelenése. Ez az egyetlen tiszta szinuszos rezgésű magánhangzónk. Ennek kell az Egynek lennie!

HOL VOLT, HOL NEM VOLT.

Ezt több helyen így is folytatja a népmese; "de amikor nem volt, akkor is volt valahol!" Nos ez a "valahol" nem más, mint a komlextér. Ezt így tudnánk ábrázolni valahogy. Ez egy táguló és van-nincs oszcillációt végző forrás hullámtere.

Ha a közeg taszítólag hat egy másik forrásra, akkor ugyanúgy a széttaszítódás jelensége jön létre akkor, amikor azt egy másik létező hullámtere eléri, vagyis ez sem túl ígéretes eredménynek látszik... Ebben az oszcilláló időközegben haladva nagyon hasonló dolgot tapasztalhatunk mint az előbbi (Minkowski-féle analóg) változatnál, de ritmikusan eltűnik az idő majd elérve az újabb szinguláris felületet hirtelen újra megjelenik. A megszűnés a létezés teljes megszűnését jelenti esetünkben. Ilyenkor természetesen nem szűnik meg az idő, csak a másik, a párhuzamos létezésben tartózkodó forrás a "túloldalt" kelti ilyenkor. Ez a szaggatott idő persze nem támaszt nagyobb problémákat, viszont már a létezési alapot képző időszerkezetben felismerhető benne az a tulajdonság, amelytől majd a későbbi jelenségek eredeztethetők lesznek. A felületi taszítási effektus ciklikusan újra ismétlődik. Így egy olyan időközeghez jutunk, amely folyamatos változatával szemben állandóan rezgéseket kelt mindenben, amire csak ráterjed. Ritmikusan lökdösi. A később kialakuló létezők recirkulációs időrendszerei bizonyára olyan szerkezetűek, hogy elviselik ezt a rettenetesen rövid időkig tartó ciklikus időalap kiesést. Ez az az időoszcilláció, amit az Univerzumunk órajelének gondolhatunk. Ez működteti az egészet.

Amennyiben több ilyen önálló és originális okforrást feltételezünk, amelyek előbb-utóbb interakcióba kerülnek majd egymással, járható utakat találunk, de emiatt ki kell eszelnünk egy olyan forgatókönyvet, amelyben lehetőség szerint kevés az axióma. Ha mégis van ilyen ez lehetőleg hihető és logikus következménye legyen az előzőeknek is. De ekkor azután nagyon jó kiindulási axiómát kell felállítanunk, lehetőleg olyant, amit azután a későbbiekben nem fogunk megbánni és megváltoztatni. Ha az időfelületeket taszítónak határozzuk meg, akkor két forrást vizsgálva ezek egymást követő felületei a tömegtelen másik dimenzióforrásokat gyakorlatilag gyorsulás nélkül sodorni kezdik maguk előtt. Ha három forrás időgömbjeit használjuk, akkor ez már olyan forrásokat is létrehozhat, amelyek átlépik a bűvösnek gondolható forráselmozdulási sebességet és optimális határesetben ez a forrás maximum kétszeres múltterjedési sebességre gyorsulhat a két felület együttes hatására. Ennek ugyan gyakorlatilag nagyon kicsi az esélye, de nem lehetetlen. Három szféra egy negyedik forrását egészen bizonyosan túlhajtja a saját múltszféráin. Ez a negatív időrendszerek tartománya lesz; a 3. fejezetben. Ezt a kölcsönhatást és annak vektoriális irányösszegezését igyekeztünk az alanti ábrákon érzékeltetni. Lerajzoltuk az alapelvek síkmetszetét is, és megmutattuk (ál)térbeli ábrákon is, hogy jobban és érzékletesebben meg lehessen érteni.

2.6 TUDOMÁNYOS VONZATOK

Miután a tudományunk ezt a jelenséget egyelőre közvetlenül nem tudja mérni vagy egyáltalán érzékelni, ennek a dolognak csak filozófiai berkekben van tudományos súlya. A tudományfilozófia viszont olyan döglött napjainkban, mint a százéves múmia. Az természetesen várható, hogy ezeknek a rendhagyó elveknek a beigazolódása után sok felismerés születik a tudomány számtalan területén, miután a Víz típusú kölcsönhatás minden további kölcsönhatásnak is az alapja, így gyakorlatilag szinte minden tudományterület az idő szerkezetének a kutatásával foglalkozik, csak éppen azt nem tudja, hogy mi is az idő valójában. A legnagyobb szkeptikusok, és a fanatikus istentagadó materialisták rettenetes kríziseken fognak átesni akkor, amikor rádöbbennek arra, hogy egész életükben mást se kutattak, csak az Isten megnyilvánulásait. Ugyanilyen krízisek várhatók a mélyen vallásos embereknél, mert ők legtöbben valamiféle személyes Istenben hisznek (legtöbbször gyermeki tisztasággal), de az Isten ismeretelméletének teljes hiányában. A "hiszekegy" büntetésként darálódik el a gyónás után, és lényege a vakhit. Mielőtt egyik vagy a másik oldal haragját felkelteném, kérem nézzenek utána egy kicsit a teológiának és a modern fizikának is. A teológia az Istent egy pontnak mondja. Egy ötdimenziós pontnak. A misén a pap azt mondja, hogy; "belőlem, bennem, általam" vagy azt, hogy Jézus Krisztusban. Ez azért van így, mert az Istenben vagyunk, Istenből. Az a furcsa, hogy ez a nagyon fontos tény elkerüli a fétisizmusra (látens bálvány imádásra) hajló elmék figyelmét. A modern fizika pedig már minden, de már a legkevésbé sem materialista, olyan sok benne a transzcendens elem. Azt kell mondanunk, hogy a matematika (a mai tudományunk tartóoszlopa) vagy a geometria is teljesen transzcendens, csak ez aprócska tény az anyag fanatikusai szemében lényegtelennek tűnt. Ha kimondom azt hogy, tér, idő, erő, erőtér, erővonal, mágneses vagy elektromos tér bizony olyan dolgokat hoztam a tudományba, amelyek mind-mind transzcendens valamik. Ennek a felismerésnek a nyomán indult el az a sok erőlködött próbálkozás, hogy mindennek kieszeljenek egy-egy anyagi jellegű részecskét. Ilyenek a gluonok, a vektor-bozonok, a gravitonok, és a fotonok is. Még a hangnak is van részecskéje; a fonon. Mindez azért van, mert az anyaghívők azt gondolják, hogy az anyag megfogható, kézzelfogható valami, mert az anyag számunkra látható halmazai maradandónak, kézzelfoghatónak látszanak. Nagy csalódás lesz a vége.

2.7 FILOZÓFIAI EMLÉKEINK

A mai filozófiánk és kozmológiánk ebben a kérdésben teljes eltévelyedésben van, amelynek az az igen komolyan filozófia ellenes trend az oka, ami a materialista (mindent az anyagból keletkeztető) nézetek a kiváltói, amelyek a idealizmust minden szempontból ósdinak, babonásnak, és károsnak ítéltek. A történelmünk (és minden más tudományunk) kutatói ugyanúgy hozzáigazítgatják a történelmünket és tudományunkat a materialista egyház egyre dominánsabb vonulatához, ezért az ókori tanok a század elejétől egyre jobban a hitvilághoz kezdenek hasonlítani a tudományos magyarázatok helyett. A Víz elem magyarázatában megjelenik az a teljesen gyermeteg nézet, hogy azért gondolták úgy az őseink, hogy az Isten a világot Vízből teremtette, mert a szárazföldeket víz, tengerek vették körül, így azután mit is gondolhattak volna ezek a primitív és buta népek!? Az övéik bizonyára ilyeneket hihettek, de én kategorikusan tiltakozom az ősapáink és az ősanyáink ilyetén dehonesztálása és sértegetése ellen! Azok a bizonyítékok, amelyeket elfelejtettek eltűntetni vagy elhallgatni bőven elégségesek lesznek ahhoz, hogy Önök is meggyőződhessenek arról, hogy azok, akik eluralkodtak a tudomány és a gondolkodás felett, egy kissé figyelmetlenek. Hazudni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!

A dolgok felett való meddő kesergés helyett lépjünk hát tovább. Az alfejezet címéhez híven tekintsünk vissza a múltra. A legelsőnek Plótinosz jutott az eszembe, mert ő volt az, aki a legszemléletesebben bizonyítékként maradt ránk a középkor szerzői közül. A filozófiakönyvek rengeteg iskolát és izmust emlegetnek, vagyis a mai beállításban olybá tűnhet, hogy a filozófiai tudás ugyanúgy fejlődik, mint ahogyan a tudományunk általában, amit szédületes múlt századi tudományos és műszaki fejlődésünk is a Napnál fényesebben igazol. Ma azt a közhiedelmet terjesztik a materialista egyház fő és alpapjai, hogy a világról már mindent tudunk. Amit meg nem, az nem is lényeges. Kant megfogalmazta a "Tiszta ész kritikáját", és a forradalom szellemében mindent ledegradált ami a teremtéssel csak kapcsolatos volt. A 17.századi mesternek olyan hatása volt a filozófiára, mint Newtonnak a fizikára. A "metafizika" szó nevetséges mellékízt kapott az elmúlt évszázadokban, és ahogy a (még kommunista időkben megjelent!) Filozófiai Lexikonunk írja, ''a fogalmi torzítások és a rendszerek végső inkoherenciája a valóság ruhájában parádézó absztrakt mítoszok, a gnosztikus igények és a nekik ellentmondó eredmények: mindez sokak szemében végül a metafizikának nevezett vállalkozás lényegének tűnt, s egyben alapos oknak az elítéléshez. Voltak olyanok is, akik a metafizika extravagáns vonásait szembeállították annak a filozófiai elemzési módszernek a józanságával, amely csak az általuk használt fogalmak tényleges működésének a magyarázatát célozza. Bár a metafizika elutasítása természetes reakció volt, ez nem biztosíték arra, hogy az elutasítás igazolható is. Lehetséges, hogy a metafizikai mértéktelenség csak annyira lényegi vonása a metafizikának, mint a zsarnokság a kormányzásnak. Annak bemutatására, hogy a metafizikát jogosulatlanul vetették el, a már előttünk lévő tényeken bizonyos újracsoportosításokat kell végeznünk.''

Az biztos!

Plotinosz (Kr.u 205-270) életéről tudjuk, hogy Alexandriában is tanult filozófiát és Eunapiosz száz évvel később azt írja róla, hogy Egyiptomban is született. Műveltsége mindenesetre görögös (is) volt, és felettébb érdekelte a mezopotámiai hagyomány és az ottani filozófia is, de az ide tett kalandos utazása után csak nagyon nehezen vergődött vissza Rómába. Ekkor már középkorú volt. Tudása mindesetre olyan fokú tudományos beavatottságot mutat, amely ma is elkelne bármelyikünknek. Rómában ezután Platont és Arisztotelészt tanított. Tanaiban úgy tanítja, ''az Egyből, vagy a Jóból a valóság állandóan növekvő sokasodás, határoltság és elkülönülés stádiumai során lép ki. Az Egyből való keletkezése nem csak szabad, amennyiben tökéletesen spontán és kényszertől mentes, hanem szükségszerű abban az értelemben, hogy lehetetlen felfogni, hogy ne történne meg. A Jó nem lehet más, mint önmagát szétszóró és megosztó.'' Ez az EMANÁCIÓ vagy kisugárzás, (mint a fény a Napból) metaforájának jelentése. Plótinosz gyakran használja ezt, teljes tudatában annak, hogy metafora. ''Az alkotás vagy a teremtés egész folyamata időtlen, és a valóság minden stádiuma örök.'' ''Az Egy túl van a létezőn és a létező forrása''... a létező önmagában nem használható, csak úgy, hogy a létezők összességét vagy teljességét jelöli, és nincs olyan, hogy meghatározatlan vagy határozatlan létező. Az igazi létező Plotinosznál a valóság első szintje, mely az Egyből lép ki, Az isteni intellektus, mely a platoni formák vagy ideák összessége is egyben. Ebben az isteni intellektusban a gondolkodás és ennek tartalma egy, az ideák pedig maguk az élő intelligenciák úgy, hogy ez vagy a formák egysége a különbözőségben, vagy a szellemek egysége a különbözőségben. Ezek mindegyike gondolkodik, és így tesz az egész is.''

Plótinosz az egész anyagi mindenséget élő organizmusnak tartja, azokat a szinteket is, amelyeket mi teljesen inorganikusnak gondolunk, és úgy tudja, hogy az egészet valamiféle egységes "szümpathea" (kölcsönhatás!) köti össze. Ez a mai gondolkodásunkból teljességgel hiányzik. Ma egymástól így vagy úgy, de elszeparált halmazokban gondolkodnak tudósaink, és ezeket a halmazokat legfeljebb csak a fény (vagy teljességgel alátámasztatlan és bizonyítatlan kölcsönhatási részecskék áradata) köti össze egymással. Ilyen halmazok a galaxisok is. A mai tudományunk odáig jutott szkepticizmusában, hogy az ember számára belátható időn belül még a legközelebbi csillag is elérhetetlen messzeségben van, a távolabbiak pedig teljességgel elérhetetlenek. Ez a fénysebesség korlátozó volta miatt van így, amelyet anyagi testek (így egy űrhajó) soha nem érhetnek el, hiszen a képletek szerint ekkor már korlátlanul sok üzemanyagot fogyasztana a legkisebb gyorsítási kísérlet is. E=mc^2. Ez a korlát lényege. Szóval ezért nem lehetnek UFO-k sem. Ha mi hülyék vagyunk, mindenki csak az lehet. De ha mi vagyunk az egyetlen teremtmények az egész Univerzumban, így az értelem csúcsai is, akkor a földi emberen kívül senki más sem utazgathat az űrben. Jó, mi?! Ezen már nehéz túltenni korlátoltságban. De ma ez a "hivatalos" álláspont. A görög filozófusok még kétezerötszáz évvel ezelőtt is egységes - és teljességgel holisztikus és összefüggő - világban gondolkoztak. Mai valódi intelligenciánkat nem tudjuk érdemben visszavezetni még hétezer évre se. Csak az a bökkenő, hogy ez a sokszínű kultúra a semmiből merül fel és gyakran szöröstől-bőröstől a semmibe is vész. Ma az igazi tudományt leginkább a görögöktől eredeztetjük, és az már senkit sem zavar, hogy az ötezer éves Mezopotámiában (ahol a görögök is forrást kerestek) a sumereknél az agyagtáblákon már megtalálhatók a pitagoraszi számhármasok, vagy Egyiptomban 3500 évvel ezelőtt (Nofretete idejében) már ott a RISC csökkentett utasításkészletű szoftver bináris aritmetikája. Jób könyvében már ott az atomfizika, a neutron keletkezésének a diagramja, és ugyanígy a Védákban már űrjárművek vannak leírva. A Dzyan könyvében négy tizedesig megtaláljuk a PI-t. Valami mintha sántítana a történetírásunkkal. Mintha túl nagy ambícióval csiszolgatnák hozzá a darwini és egyéb materialista tanokhoz az elérhető információból azt a favorizálandó halmazt, amit azután tudásként tukmálnak ránk. Kétségtelen tény az, hogy Platon (Kr.e 427-347) már olyan elődöktől tanult, mint Parmenidész, aki dél-itáliai születésű (Kr.e 515 körül). Már ő is olyan harcosan ellenezte a "nem-létezés" hibás szemléletét, mint én is. Ő ezt már annyira általánosította, hogy a tagadást is tagadta. Ez persze túlzás, de az a következtetése, hogy: ''a valóság "a létező", egyetlen, homogén, oszthatatlan, örök és mozdulatlan kell hogy legyen. A létező térbelileg határolt és jól kerekített gömb tömegéhez hasonló.'' - már jól mutatja a logikai koherenciát. Nos, kedves filozófusok ez az ATOMOSZ! Az ATOM szavunk pedig beképzeltségünkből eredő fatális tévedés. Azt ma már egy figyelmesebb gyerek is tudja, hogy még a nukleonok (proton, neutron) is oszthatók. De az Ókorban nem is az anyagról beszéltek, hanem a valódi oszthatatlanról, ami úgy lesz kettővé, két egésszé, hogy eközben EGY marad. Ezt csak az időben elágazva lehet megtenni!

A TŰZ.

A MOZGÁS KEZDETE

3.1 ABSTRACT

A tűz nem más princípium, hanem ugyanaz, és csak abban különbözik, hogy a forrás abszolút mozgása átlépi a saját múltterjedési sebességét, és ezzel kifordult, negatív időrendszert hoz létre. Modern neve: tachion

3.2 MEGMOZDUL A VILÁG ALAPJA

Az előző két fejezetben a forrás és a Víz állapot kialakulása volt a témánk, és ennek során még semmi sem jött létre abból, amit ma ismerünk. Ez még a következő két fejezetben is így lesz, mert a világ keletkezésének ezt a kezdeti részét a mai tudományunk még nem fedezte fel, pontosabban minden lényeges mozaikelemet jól megközelített már, de ezeket nem állította össze világképpé, tudományosan értékelhető egységgé. A mozgás alapvető lényege már a kiterjedéssel megjelenik, miután a felfúvódó idődimenzió már mozog, és ezzel a Víz egyúttal az idő ősalapját is megteremti. Csak ősalapot, mert ez még nem detektálható egy órával vagy nem értelmezhető mint téridő, hiszen olyan még egyáltalán nincsen. Semmi olyan dolog nem létezik még amit ismerünk, csak a létezés létezik. A lét létezési, pontosabban kiáradási FOLYAMATTÁ lett. Vallási szemszögből az Atya megszülte a Fiút, de még nincsen Szentlélek sem. Az arany csíra (az Atya) már megnyilvánult, az omnipotens potenssé vált, és folyamatában kiárasztotta (és árasztja) a Fiút. Ez persze nem genetikai és főképpen nem emberi jellegű világra hozási akció! Anima. Ezt azért hangsúlyozom olyan sokszor, mert az efféle értelmezés igen gyakori ferdítés a mai filozófiai értelmezések berkeiben. Kiáradás már van, és ez olyan furcsa valamit hoz életre, amelyből majd kialakulhatnak a további lépések. Az sem tudjuk elmondani, hogy ez meddig tartott, mert az okszerű forrás az egyetlen olyan általunk feltételezett kiindulási valami, amely nem keletkezett, hanem mindig is volt. Végtelenül örök. Tudjuk azt, hogy az emberi elmének nagyon nehéz felfogni; a végtelent, a semmit, vagy valami örökös dolgot, de a fenti forrásról nem mondhatunk mást. Ő maga az állandóság és az örökkévalóság. A FIAT (latin) "legyen" értelme a FIO csinál, lesz, történik igékkel van rokonságban, és ez nem más mint folyamat. Tenni, teremteni csak időben lehetséges. A Fiú a történés, maga a történés, és ennek során még nem egy emberszerű (személyes) lény megszületésére kell gondolni. A Fiú maga az Íge, az ÚT, nem pedig olyan szavak, vagy olyan beszéd, amit egy emberszerű lény mond, aki értelmeset vagy zagyvaságokat beszél. Azt, hogy a genezisben mi a Fiú és a Leány értelme, már nagyon sokan megkísérelték elmondani, de azokon a legmélyebb logikai alapokon, ahol mi keresgélünk, nem találtam sehol direkt módon leírva semmit. Az ősi leírások túl ősiek a mai elmének. Sok dolog utal ezekben a gyakran mondainak tűnő szövegekben az időre, mint kiindulási létezőre, és a sok 'monda' egybevágó logikai tartalma megerősíti azt a feltételezésünket, hogy ez néhány elengedhetetlen tulajdonságot rejt magában: Egyfajta teremtési paramétereket jelent.

Az általunk megtapasztalható makro és mikrovilágban minden forog és kering, vagyis ez olyan paraméter, amit semmiképpen sem hagyhatunk figyelmen kívül. A forgásnak, spínnek, rotációnak, frikciónak, keringésnek, perdületnek nevezett valami teljesen áthatja a világegyetemünket, de az elterjedt materialista kozmológiai elvekben ezt semmi sem indokolja. Pedig azt is illene tudományos alapossággal kieszelni, hogy a forgás mitől és mikor alakult ki, és mitől is marad fenn évmilliárdokig mindenben. Az ősrobbanási elméletek ezt (is) nagyon lazán kezelik. Miután ebben a világelméletben csak egyetlen elemet használunk a világ keletkeztetésére, már a forráselemben meg kell jelenítenünk a forgás-forgatás lehetőségét. A dolgok - a legegyszerűbb eseteket vizsgálva - kétfelé foroghatnak. JOBBOS vagy BALOS forgásúak lehetnek. Ezek nem cserélhetők fel. Sokan hiszik azt, hogy a jobbos menetű csavarorsó a túlsó végéről nézve balos. Ez kapitális melléfogás! Onnan is jobbos! A balos csavarorsóra egyik végéről sem lehet rácsavarni a jobbos anyacsavart. A végig menetes csavarorsó menetcsavarodási iránya segíthet abban, hogy megértsük a csavarodás, forgás FELCSERÉLHETETLENSÉGI TÖRVÉNYét. Ez még a jobbos és balos spirálist hordozó pergő csavarhúzóra is igaz, hiszen azt is fel le kell húzogatni használat közben. Ennek megemlítése azért lényeges, mert egy FLEXUMPOLARIZLATLAN rendszer kétirányú spirálisa ellenére is lehet egyensúlyi. Ez a törvény az egész Univerzumban ugyanígy igaz, és ez a törvény még az Istent is korlátozza. A csavarodási (flexio) faktor azonban még egy érdekességet is megjelenít. A MOZGÁS igényét. Ezek a csavarmenetek, csőrugó-szerű spirálok elengedhetetlenül össze vannak kötve az elmozdulással (az orsón az anya a forgatás közben halad, és amennyiben az anyacsavart vesszük állónak, úgy a csavarorsó fog haladni), és ezt látszik alátámasztani a string vagy más néven HÚR elméletek hasonló kinézésű időszerkezeti elgondolása is. Egy pont perdületében viszont a forgási polarizálódás egyáltalán nem jelenik meg ilyen nyilvánvaló formában. Forgasson csak meg képzeletben egy pontot! A geometriai pont perdülete elvileg (topográfiailag) megengedhető, de ennek értelmezése során kellemetlen logikai helyzetbe jutunk, miután semmiféle kiterjedése sincsen a geometriából kölcsönzött pontocskánknak, és ezáltal felülete sincs, amely valamilyen értelemben foroghatna vagy perdülhetne. Azonban immár egy topográfiai szempontból azonos osztályba sorolható PONTEKVIVALENS időbeli (fizikai) pontunk is van, amelyet már részletesen taglaltunk az első fejezetben. Ez egyoldalú, így NINCSEN hagyományos módon értelmezhető kiterjedése vagy űrtartalma sem, és így megszabadulva a kuka és használhatatlan geometriai ponttól, ez már gond nélkül felruházható olyan tulajdonságokkal is, mint a flexio, és ez kiutat sejtet az előbbi csapdából is. Már az első fejezet képein megfigyelhető ez a csavarodás, amely csavarodási irány az egész ebből megnyilvánuló létezési rendszerre rányomja majd a bélyegét. Könnyedén belátható az, hogy a jobbra vagy balra csavarodó rendszereket (a flexión kívül) a világon semmi másban sem lehet megkülönböztetni, hiszen lényegileg teljességgel homológ létezőkről van szó. Ez a "SVABHAVAT és SVABHAVAT" az Atya és az Anya azonos értékűségét és minőségét jelentő őskezdeti állapot. Mindkettő tökéletesen egyenrangú teremtő. Ezért kezdetben a nevük is ugyanaz. Az Vízállapotú teremtők még ennél is nehezebben különböztethetők meg, mert csavarodásuk belső és folyamatos. Mégis kimutatható időesszenciájukban valami olyan, ami a számunkra majd érdekes lehet. Az egyidejű időfelszínek nem mutathatnak semmit, csakis szingularitást, amit ebben az esetben ekvitemporiális (egyidőpontú) felszínnek mondhatunk, de az esszencia belsejébe hatolva a kiáradásban már megmutatkozik a frikció jellege. Vagyis már a Víz elemnek is lehet ESSZENCIÁLIS PERDÜLETE. A balost nevezzük Leánynak, a jobbost Fiúnak. Így most a Víz elemünknek kétféle tulajdonsága van: KITERJEDÉSE (kiáradása, terjeszkedése) ÉS FLEXUSA. (Helyesebb a frikciónál) Ez a latin szó mai használatában szintén csavarodást jelent és nem pedig forgást, és ezért az álló forrás csavarodott kiáradására alkalmasabb elnevezés. Nem kelt feltétlenül csavarodást, hanem kelthet, mert ez a csavarodottság nem kötelező, de valószínű. A csavarodás nélküli kiáradás éppen úgy speciális eset, mit a végtelen sokféle arányú téglalap közül a négyzet, vagy a végtelenül sok ovális közül a kör. Erre kevesen gondolnak, de bizony a téglalapok lehetséges halmazában a négyzet csak egy speciális eset, amikor a két oldal éppen egyenlő hosszú, vagy az ellipszisek halmazában a kör, amikor a két fókuszpont éppen egy helyre esik. Utalnék itt a bolygópályákra, és arra, hogy a Föld elliptikus pályájának másik fókuszpontjából hiányzik egy másik csillag, egy másik Nap.

Az érdekes az, hogy a forrás maga nem csavarodik, csak a kiárasztott időesszencia. A forrás a "kerék" közepén ÁLL. Ezt a gondolatot valódi kerékkel is halottam már, de az Ókorban keletkezett eredeti gondolat bizonyára nem egy szekér anyagi kerekére vonatkozott, hanem arra a transzcendens jelenségre, amelyről itt beszélünk. A fizikai síkon létező kerék közepén semmiféle álló pont nincsen. Ez félreértés. A valódi keréknek minden pontja forog.

3.2 A TŰZ ELSŐ MEGYÚJTÁSA

Miután létrehoztuk ezt a csakis magából és magának működő időjelenséget, el is jutottunk a következő leküzdhetetlennek látszó fal elé, mert ez a faramuci időközeg első ránézésre semmiféle további lépésre nem ad lehetőséget. Ha egyedül van (és marad) nem tudjuk indokolni a keletkezési evolúció további állomásait, legalább is mi nem tudtuk innen továbbépíteni a dimenziófejlődési evolúciót. Ez egy logikai tűzfal. A Dzyan könyve Svabhavat és Svabhavatról beszél, de a Véda könyvekben is két teremtőre való utalásokat találhatunk. Purusa és Prakriti, ami a Víznek és a Tűznek feleltethető meg, a szanszkrit nyelvű védikus irodalomban ezek Prágabháva és Pradhvamsábháva néven szerepelnek, de ennek forrásközeli részét külön névvel illetik: Atyatyantábhava és Anyonyábháva. A kiemelés is mutatja a magyarral való névrokonságot és hihetetlen egybeesést! A Védák leírásai szerint EZ és AZ mindenben benne van, és hogy ezek egymásba hatolásából indult el a teremtés és az élet folyamata. Hát EZAZ! A valóban lényegi részek azonban itt is ködösek és misztikusak. Mi lehet hát a Tűz "megfejthetetlen" titka? EZ és AZ is csak egylényegű időszerkezet lehet, hiszen alaptézisünkben semmi másunk nincs! Valahogy a kettőnek kölcsönhatásba illene lépnie, mert ha nincsen közöttük semmiféle interaktív hatás, akkor tudomást sem szerezhetnek egymásról, és abból semmi sem alakulhat ki a továbbiakban. Kemény dió! A magyarban ez a; TU-DO-MÁS? Tu = 2, Do = csinál, Más = másolat. Szerezzenek hát tudomást egymásról! Az előbb már eljutottunk odáig, hogy kétféle csavarodási rendszerű Vízesszencia képzelhető el és az is evidens, hogy az egyidejű felszínek pontszerűek ugyan, de a rendszerben benne mozogva ez az egyhangúgág már kezd megbomlani. Elsősorban azt kell eldöntenünk, hogy mi mire hasson. Vannak a forrásaink, és ezek szerteáradó esszenciái, no és az előbb emlegetett felszíneink. Az esszenciáink a megnyilvánult esetében rétegezettek, mert sok felszín követi egymást a ritmikus kiáradás miatt. Az esszencia rétegek egy valóban álló forrás határesetében nem érnek egymáshoz, miután a kiáradásban szünetek vannak. Egy-egy réteg olyan mint egy olyan görögdinnye héja, amelynek az ehető része belülről teljesen hiányzik. Ez viszont állandóan dagad, növekszik, mint egy felfújás közbeni léggömb. Benne egy másik, egy kisebb és azután egy még kisebb és még kisebb beletlen dinnyehéj. Ezek az ember számára hihetetlen sebességgel, fénysebességgel fúvódnak fel. Itt persze senki se gondoljon valódi anyagi dologra, mert ezt a dinnyehéjas hasonlatot csak a megértés miatt mondtuk. Ahol van dinnyehéj ott van hatás, ahol pedig nincsen, ott mi szemszögünkből semmi sincs. Az egy párhuzamos létezés. Az sem kizárható, hogy ebben rejlik az antianyag Univerzum paritás titka. Odaát minden fordított. Ugyanitt van minden, de időbeli elválasztottságuk után nem tehetnek kárt egymásban. Erről az antianyag univerzumról sok érdekeset találtunk a görög és az indián legendákban és népmesékben. Utóbbiakban még Antinak is nevezik. (A tanulatlan indiánok...)

3.3 MILYEN LEHET A LÉTEZÉSEK INTERAKCIÓJA?

Ha a kölcsönhatásunkat a kiáradó esszenciák között gondoljuk el, úgy ezek csak sugárirányban taszíthatják el egymást. Ez nem látszik túl biztatónak. Olyanok mint az összeért buborékok, amelyeknek a középpontjai egyre távolodnak egymástól. Ezzel azért már elértük azt, hogy MOZGÁSBA HOZTÁK EGYMÁST anélkül, hogy behatoltak volna egymásba. Így létrejött a kívánt elmozdulás a nyugalomból, de még itt is vannak nehézségeink azzal, hogy a legkülső felület elmozdulása hogyan mozdítja el magát a keltő forrást. A számítógépes modellek nem hoztak túl logikus eredményeket ebben a megoldáscsoportban. Ilyen eredményekre jutottunk.

Az időfelszínek egymást taszítva egyre torlódnak. Ha ez a forrásra is visszahat, akkor a két forrás elkezdi ellökni magát egymástól. Már mozog, (ez már jó benne), de ez mégsem látszott túlzottan alkotóképesnek. Az így keletkező mozgás messze a fénysebesség alatt marad, és nem eredeztethető belőle semmi lényeges. A MÁSODIK ESET szinte modellezhetetlen, mert ha csak a források hathatnak a forrásokra (közvetlenül) akkor a jelenpontjaikat kellene ütköztetnünk, amelynek a valószínűségét gyakorlatilag nullának vehetjük. A nagy nehezen találkoztatott források egyszerűen lepattannak egymásról és magányosságukat megtartva (és ezzel új relatív rendszert alkotva) egymást taszítva szétszáguldanak. Speciális esetekben így kialakulhat a "fénysebességű" forrás, de ez csak ide-oda pattogó, rettenetesen ritkán egymásba ütköző pontokhoz vezetett, viszont így a kiáradó esszencia a szerepét és értelmét veszítette. Egy HARMADIK ESET is van, amikor a kiáradó időesszenciák minden más és a saját forrásra is hatással vannak, amelyet elérnek. Ez a modell vált be a legjobban. Nagyon mozgalmas megoldásokat tett lehetővé, így azután emellett tettük le a voksunkat. Ennek később ittuk meg a levét, mert olyan bíztató eredményeket kaptunk, hogy a munkát azóta sem tudtuk abbahagyni. Már másfél évtizede. Első ránézésre ez is ugyanolyan eredményre vezet, mint az első verzió, hiszen itt is az történik, hogy miután a források kiáradó esszenciája eléri a másik forrást ugrásszerű függvénnyel gyorsítva tolni kezdi maga előtt azt. Itt is megkapjuk az olyannyira áhítozott mozgást. A források kétszeres fénysebességgel távolodnak EGYMÁSTÓL és maximális (fénysebességű) kékeltolódást szenvednek. Ellenkező irányba szétrohannak... és kész! Ezzel a forrásaink ugyan már fénysebességgel is rohannak, de még mindig nem alakul ki semmi olyan, amiből kitalálhatnánk egy értelmes kiutat. A továbbiakban kísérleteztünk két, három és négy forrással is, és ez meghozta az eredményt! Egyértelmű eredményt. Síkban rajzolgatva hárommal jelentkezett elsőnek a jó megoldást sejtető eredmény, de térben a négy originális forrás volt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb. Az eredmény (előbb vagy utóbb) mindenképpen egy tetraéderes formációra futotta ki magát, ahol mindig a legfiatalabb (legkésőbben megnyilvánult forrás "húzta a rövidebbet", mert amikor mindhárom 'öregebb' forrás esszenciái elérték, akkor így vagy úgy, de olyan módon kezdték taszítani, hogy négyen egy tetraéder csúcsai irányába szétszáguldva felgyorsítsák egymást. Igen ám, de azt már egy egyszerű vektorösszegezési eljárással is be lehet látni, hogy a legfiatalabb már nem a szokásos múltterjedési sebességgel (fénysebességgel) fog az inzultus helyszínéről távozni , hanem sokkal gyorsabbá fog a mozgása válni ennél a kritikusnak és misztikusnak vélt sebességnél, hiszen a forrásoknak semmiféle tömege nincsen, így tömegtehetetlenségi jelenségről sem beszélhetünk esetünkben. Itt most létrejött valami, ami messze eltér az eddigi szokványtól. Ez egy minden szempontból ugyanolyan forrás által keltődik, mint eddig is, de a kiáradó esszenciájában már nagyon sok furcsaságot fedezhetünk fel. A három 'álló' forrás egy negyediket új minőség létrehozására kényszerített, és ez a forrás sokban hasonlít a hangsebességet átlépő vadászrepülőink esetére. Ott negatív hang és kettős, hármas hanghatású kiáradási zónák keletkeztek és itt pedig létre kellett jönnie a NEGATÍV IDŐNEK! (Albert Einstein is feltételezte hasonló dolog létét). Az előbb leírt esetekben, amikor két forrás taszította egymást, ezek nem voltak képesek arra, hogy a fénysebességet átlépő gyorsaságra kényszerítsék egymást, de most tényleg megszületett az ELSŐ TACHION. (Sebes vándor). Ez csak sebességben tér el a kezdetben álló testvéreitől, a TARDIONOKTÓL (lassú vándorok). Immár kétféle minőségünk van és ezek egyféle dologból alakultak ki. Csak taszítási jelenséget (kölcsönhatást) tételeztünk fel, és mégis átjutottunk a túlsó partra, a vallási szemszögből is másvilágra, a jelenen túlra, a jövőbe, vagy más néven a tisztítótűzbe. Forrásunk ezután a végtelenségig a saját jövőjében rohan. Ez a forrás már "keveredett" létező, miután már találkozott más létezőkkel, pontosabban azok határfelületével. Nem hatoltak egymás rendszerébe, de már érintkeztek. Úgy is mondhatjuk, hogy még függetlenek, de már tudják, hogy: Van másik. Létrejött egy új minőség, és erre a dologra a bizonyításnál majd többször visszatérünk még, minekutána nagyon lényeges elem lesz ez a "jövőlátó", jövőben rohanó időelem.

A negatív esszencia szerkezete sokkal bonyolultabb, mint amilyen az álló forrásból kiáradó idővilág volt, így bajban is voltunk ennek közérthető ábrázolásával. Elsőnek kívülről vegyük szemügyre ezt az időképződményt, a tachiont. Folyamatosan, nem oszcillálóan kiáradva a feladat egyszerű, mert akkor egy kónuszt kapunk, egy kúpot, amelynek a csúcsán elhelyezkedő szöge a forrás haladási "sebességével" arányos. Valójában a rendszer magához, a jelenforráshoz képest nem halad, miután a rendszer jelene mindig a rendszer rohanó csúcsán van, ezért is tettem idézőjelbe a sebesség szót. Az egész inkább folyamatosan a hegye felé nyúlik, vagy más szemszögből vizsgálva egyhelyben állva egy kúpszerű idő hagyja el a jelenpontot. A kinti, objektív pontból szemlélt források közül a gyorsabb forrás hegyesebb kúpot hagy hátra. Azért is tettem még a sebességet idézőjelbe, mert ez itt még nagyon megelőlegezett fogalom. Értelmi töltésében ez volt a legközelebb eső kifejezés. A rendszer csak magán belülről szemlélhető, de most mégis kívülről ábrázoltuk. A felülete egy sima kúp. Ha a forrást oszcillálónak feltételezzük, akkor egy állandóan újrakeletkező gömbrendszer hagyja el a száguldó forrást, amely sokkal gyorsabban (háromszoros sebességgel) száguld, mint ahogyan terjed. A kiterjedés ütemét etalonnak, EGY-nek vettük. Ha ez az alapmérték, elhagyhatjuk a dimenzionálást. (pld: Km/óra). Rajzos esetünkben a fénysebesség = 1, tehát példánkban a forrás háromszoros fénysebességgel halad, és ezenközben szabályos ütemben kiáraszt egy-egy esszenciális szerkezetű fénysebességgel táguló időgömböt. Ez így fest;

Ha ezt a folyamatot tovább folytatjuk úgy minden gömb nő egy kissé, és ennek során folyamatosan beleérkeznek a hátul már összefüggő, egybeolvadó sajátidő rendszerbe. Itt erről egy egész képsorozatot mutatunk a jelenség különböző fázisaiban. Ezen jól látható az, hogy a jelenség előtt 2, 3 jól elkülönülő időgömböcske van, amelyek még teljességgel függetlenek a maguk mögött hátrahagyott imént keltett időrendszerektől. Ezek első ránézésre Víz típusúaknak hatnak (kívülről nézve). Azt is megfigyelhetjük, ahogy egyszer csak a "semmiből" megjelenik a tachionjelenség előtt egy új kiáradási pont, amely azután a további mozgásfázisokon ábrázolva növekedni látszik. Mint a többi is.

Vizsgáljuk meg egy metszeti ábrán, hogy milyen állapotok jönnek létre egy ilyen tachion belsejében! Mostantól legyen az "új" neve ennek a jelenségnek; TŰZ. A dolog mélységesebb megértéséhez még egy kicsit vissza kell térnünk a Víz belsejéhez. Ennek metszeti ábrájával kezdjük. A belső esszenciák az előbbi fejezet ábráiból már ismerősek lehetnek, de itt most jeleztük azt, hogy egy-egy ritmustartam ideje alatt mi az előbbi és mi a későbbi. A legkülső felszínt nullával jelöltük azért, mert logikailag itt terjed kifelé a legrégebbi múlt, az első, a legelső pillanat. Az "idők kezdete". Az esszencia felszíne egyidejű, pontszerű, de belseje tartam tulajdonságokkal bír. Vagyis közeg. Persze nem olyan mint egy gáz, vagy valamiféle anyagi dolog, de a semmitől mégis eltérő; VALAMI. Idő. Ahogy a legkülső felszínt átlépjük belekerülünk az első tartamba, majd a másodikba és így tovább. A jövő felé haladunk mert onnan jön kifelé a jelen a jelenpontból, a rendszer közepéről, de az éppen aktuális jelent még nem értük el, hanem a legrégebbi múltat tapasztalhatjuk, majd az eggyel fiatalabbat, majd a még fiatalabbat, de még mindig messze vagyunk a most éppen születőtől; a jelentől. Ezt a dolgot nagyon alaposan végig kell gondolni, mert ez a megértés kiindulási pontja. A "valami" szó két értelmi részre osztható VALA és MI. A vala még minden magyarnak érthető, múlt idejű igei állítmány, a van régies múlt ideje, a mi az pedig a többes szám első személyű személyes névmás. A névmás a név másolata? Esetleg csak hasonlít rá, de azért más mint a név? Egy biztos, a valami a létezést és ezzel a folyamatot is rejti. A tárgyakra mondjuk, mert a személyekre a valakit használjuk. Ez viszont azt sejteti, hogy a mi szó másik értelmét is meg kell vizsgálnunk, már csak azért is, mert után mellett gyakran használjuk a miután kifejezést is. Ki és Mi az ősforrások is lehetnek. Innen nézve az isten híres bibliai kijelentése; "Vagyok, A Kí vagyok" már nem is tűnik olyan nagyképűnek és lekezelőnek, hiszen Ő a KÍ és nem is csinál mást a világban, csak egyszerűen van. Viszont ez a világ lényegét jelenti; VAN.

A következő ábrán az előbb már látott fénysebességgel haladó forrás és kiáradása látható az időben kimerevítve, és ezen egyúttal az a szélsőséges helyzet alakult ki, amit mi még éppen POZITÍV IDŐnek nevezhetünk. Ez a furcsa ábra is jól felismerhető bizonyítékokon maradt fenn. Ha ebbe ugyanúgy belehaladunk gondolatban, már nem mindegy honnan érkezünk, mert a kiáradások a haladás irányában teljesen egymásba hatoltak, és abban a pontban torlódnak a rendszer előtt, ahol a jelforrásunk száguld. Itt nagyon érdekesen borul fel a szimmetria, mert az etalon alapritmust hordozó gömböcskék hátul ritkultak, és elől pedig 'végtelen' sűrűvé váltak, hiszen attól, hogy halad a forrás még nem oszcillál gyorsabban és nem is terjed a múltja sem másképpen.

EZ A VÍZ HATÁRESETE. Ha a régi barátunkkal, a vadászgéppel hozzuk a hasonlatot, akkor az éppen hangsebességgel halad, de nem lépi azt át. Hullámai elől nem tudják elhagyni az orrát, mivel pontosan olyan gyorsan terjednek mint ahogyan a gépünk is halad. Ezen a módon a gép körül szerteáradó hanghullámok még gömbszerűek maradnak, nem jön létre a hangrobbanás. No igen, de az orra rengeteg előbb keltett hanghullámot torlaszt, minek utána azok ott haladnak előtte, de lehagyni nem tudják. A jelenforrásunk esetében is létrejöhet ezzel analóg állapot. Ha most visszatérünk a saját jövőjében száguldó Tűzhöz (tachionhoz), és belenézünk egy ilyen fénysebességnél gyorsabb időrendszer belsejébe, ott nagyon sok furcsaságot fogunk találni. Az egymás után kiáradó szférák közül most szemléljük meg a legelső és a második szféra belsejét! Ezek kezdetben teljesen különálló valamik. De mi is van a belsejükben, a keltő forrás most előbbre rohan, mint ahogyan a szféra terjedni képes, így a >később< előbbre kerül, mert a kiindulási pont állapot után a saját kiáradását azon nyomban le is hagyja. Egy pontból kiindulva egy meghökkentő, csepp alakú idővilág nő ki, amely azután a belső forrás kiáradásának szünetelésekor BELÜL ÜREGESSÉ kezd alakulni. Emellett azt is végig kell gondolnunk, hogy ennek a kis cseppecskének a csúcsa előbbre van a sajátidőben mint a belseje, vagyis ahogy a csúcsától befelé haladunk gondolatban a belseje felé az idő nem előre, hanem visszafelé halad, vagyis most nem a jövő felé haladunk a behatolásnál mint minden Víz típusú időrendszer esetében eddig történt, hanem jól érzékelhetően visszafelé. NEGATÍV IDŐRENDSZER jött létre, amely ezáltal elvárhatóan minden tulajdonságában is kifordul. AMI EDDIG TASZÍTÓ VOLT, AZ a hátráló idő miatt VONZÓVÁ VÁLIK. Gondolatkísérleteink során sokat gondolkoztunk azon, hogy mi történhet a téresszencia impulzus külső felszínén, vagyis azon, hogy ez is megváltozik-e, vagy pedig továbbra is Víz típusú marad, vagyis taszító. Úgy találtuk, hogy itt a legkülső, hártyaszerű felszínen még meghagyhatjuk a kiindulási tulajdonságot, a taszítást. Az egymást követő szférák miatt azonban ez a felszín már nem lesz egyidejű, hanem itt már egy nagyon érdekes időmúlást figyelhetünk meg a kiáradt időszférák sorozatossága következtében. Ezt a felületi hártyát átlépve azonban mindenképpen megváltozott időrendszeri helyzettel, más jellegű esszenciával találkozunk, mint amilyet az első fejezetnél jellemeztünk. Ha tovább szemlélődünk az előbbi esszenciában, akkor azt találjuk, hogy átszelve a frontális részt a "hátország" is megváltozott jellegű, itt is negatív az idő. Az esszenciális gömb ugyan továbbra is kifelé terjed, de magában az esszenciában itt is fordítottan haladhatunk az időben, mint ahogyan a Víz típusú idő esetében tapasztalhattuk.

Figyeljük meg a negatív időrendszerben az "Isten háta mögötti hely" hátrább fekvő részeit is! A kezdetben önálló cseppecskék - Isten könnyei - itt kezdenek egymásba olvadni, és ezzel kialakul egy számunkra teljességgel újszerű tartomány, ahol már nem lehet a régebbi, megszokott gondolatmeneteinket alkalmazni, mert azzal, hogy ezek az esszenciák egymáshoz érnek és egymásba hatolnak az említett zónákban; KETTŐS IDŐRENDSZER tulajdonságok jelennek meg.