GERMÁN ŐSMONDA

A világ, és a világ-bölcs Vejnemöjnen születése

Réges- régen csupa tenger vette körül a földet, merő víz volt, amerre a szem ellátott, azaz látott volna, ha ember élt volna. De ha ember élt volna, az sem látott volna mást, csak a nagy semmit, mert barna éjfél borult a mérhetetlen vízre.

Valahol nagyon messze a vonuló felhők felett, egyetlen tündérleány ILMATÁR vigyázott a földre, hogy el ne bolyongjon, rá ne tévedjen a TEJÚTRA, mert onnan aztán soha többet vissza nem talál a helyére. Unta magát a tündérlány egymagában, s gondolt egyet leszállt a tenger tükrére, a végtelen víz ölébe. Ott legalább elbeszélgethet az örökkön fúvó széllel. A hullámok elringatták, csobbanások ébresztették. Se közelben vagy távolban part vagy sziget, csak a haragjában süvöltő, jókedvében dudorászó szél.

Se, hold se nap.

Szólongatta a szép tündérleány a szelet: jönne, bár közelebb had hallaná jobban zizzenéséből, szereti -e valóban? Kihasználta unalmát a kóbor szél, s addig legyeskedett körülötte, addig dudorászott, fuvolázott, míg ILMATÁR azt nem érezte, hogy gyermeket vár.

Hétszáz álló évig kilenc emberöltőn át hordta ILMATÁR a magzatát, kínjában átúszta a tengert keletről nyugatra, de mihaszna. Nagy keservében felfohászkodott a felső égbe, öreg UKKÓ istenséghez, hogy jönne le hozzá, hajolna hozzá hívó szavára, szabadítaná meg kínkeservétől. Ahogy így fohászkodik, arra repül egy kecses madárka. Száll keletre, száll nyugatra, száll északra, száll dél felé, de nem talál tenyérnyi helyet sem, ahol kedvére fészkelhetne. Ha fészkét a vízbe rakja, a szél szétszórja, a hullám felborogatja.

Látja az ég tündére a kis vadruca tétova röpdösését, kiemeli térdét a tenger vizéből. Arra repül a madárka, megpillantja, s úgy véli, zsombékra talált, szép nagy ívben leszáll reá. Topog egy darabig, míg megveti lábát, s legunyorodik, befedi szárnyával ILMATÁR sima, kerek térdét, s mintha fészken ülne, megtojja a tojásait, HATOT SÁRGA SZÍNARANYBÓL, a HETEDIKET, FEKETE VASBÓL.

Ül hát a vadruca ILMATÁR térdén, teste melegével költi tojásait. Nem mozdul, nehogy a tenger kegyetlen hideg szele megfúhassa őket. ILMATÁRT ringatják a fagyos hullámok, a víztől reszket a tojásköltő rucától egyre melegebb lesz a térde. Nem bírja tovább. Harmadnapon rándít a térdén, kinyújtóztatja a lábát. Mind a hét tojás a tengerbe hullik, széttörik darabokra. De lássatok csodát! Szikrányi sem vész a vízbe, megmarad minden darabja. S ami csodálatosabb: Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett, Tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent, Sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született, Fehérjéből a tojásnak halvány hold keletkezett.

Múlt az idő nyomtalanul rohantak az évek, ILMATÁR meg csak hányódott a hullámokon, körötte víz, fölötte ég, és semmi reménysége, hogy valahol partot érhet. Fejét magasra emelte, körülnézett, és megteremtette, ami még hiányzott a kerek földről. Kanyarított egyet a karjával és a vízből földhát domborodott ki, lábával medret túrt a tenger mélyibe, búvóhelyet a halaknak. Amerre a fejét fordította, öböl, keletkezett a parton, és ahová széphajlatú dereka ért, pázsit. Úszott, úszott tovább a tengeren, s végtelen szirteket is teremtett, veszélyes zátonyokat.

Emelt magas VILÁG HEGYET is, észak kődombját, rézhegyet. CSúcsa, mint egy ÓRIÁSI oszlop, felért a VILÁG KÖZEPÉIG, a nagy mindenség köldökéig, a KÖLDÖKCSILLAGIG, vagyis, a SARKCSILLAGIG.

Teltek az évek, rohantak a napok, s a magzat VEJNEMÖJNEN megöregedett közben anyja méhében. Szenvedett-szorongott, tépelődött, mi lesz, ha sose láthatja meg a holdat és a napvilágot? Nagy szükségében így kiáltott:

- Halovány Hold, fenséges Nap Göncöl csillaga, segítsetek, juttassatok ki a földre, had lehessek végre ember! - azzal nagyot nyújtózott, és fejjel a vízbe fordult.

Vagy nyolc esztendőn át, küzdött a hullámokkal, míg végre egy kis fátlan szigeten megkapaszkodhatott, feltérdelt rá, aztán felállt. A csillagok állását kémlelte, bámulta a holdat, gyönyörködött a napkeltében. Ám ahogy körülnézett a szigeten teremtett lelket sem talált, a kopár föld, mint valami óriási bálna háta, s ő meg ott bukdácsolt a viziszörnyeteg hátán. A sziklák között imitt-amott földet látott és hatalmas repedéseket. Tépelődött mitévő legyen. Nem várhat csodára. Be kell vetnie a földet, hogy betevő falatja legyen. Igen ám, de mivel vesse be? Erősen gondolkodott, és még erősebben kívánta, hogy a pusztaság szép szigetté váljon, a kövek hasadékaiban gyökeret eresszenek a fák, a föld, termőre forduljon.

Kinyújtotta hát VEJNEMÖJNEN áldóan a kezét, varázsigéket mormolt, mire körös- körül mindenfelé apró dombocskák kerekedtek. Felmarkolt egyikből is, másikból is nézte, nézegette. Bizony vetőmag az valamennyi, amit morzsányi földnek látott.

Fogott a varázsige!

Maroknyi fenyőmagot szórt a dombhátakra, ahol vékonyabb a föld, a másik maréknyit, a fűz magját a harmatos hajlatba vetette. A partra, a ligetesre berkenye, vizenyős földbe zselnyicemeggy került, égerfák magja a sovány földbe hullott, a halmokra, bíborvörös cserszömörcéé. Szilfa zsendült a szeles tetőkön, rezgő nyárfa a tágas réten, mocsári tölgy lápos vidékek szélén.

Egyetlen mag nem fogant meg ISTEN FÁJA, a TÖLGY MAKKJA.

Várt Vejnemöjnen három napot, három éjszakát, aztán elment, hogy megnézze kikelt-e, de a tölgyet hiába kereste, ellenben a meddőn maradt mag helyén NÉGY TÜNDÉRLÁNYT látott, hűs, jóízű források tündéreit, amint vágták sarlóval a füvet, s kicsi boglyákba hordták.

Hirtelenében szél kerekedett, a széna lángra kapott, s ahogy porrá égett, megmoccant a nagy halom hamu, s alóla az elvetett tölgyfa makkjából halovány zöld levélke sarjadt napról napra, nagyobbra nőtt, teteje már az eget érte, elfogta a napot, elfedte a holdat, bebújt a felhők mögé. Örül Vejnemöjnen, de öröme gyorsan elmúlik. Arra gondolt, mi lesz, ha tovább nő az óriási tölgy? Ha a nap nem süthet rájuk, elpusztulnak a fák, kihalnak a halak, a madarak. Ekkor szóra nyitja száját, s kedves édesanyját kéri:

Adná neki a VÍZ erejét, küldene valakit, aki a fát kidönti.

Vízanya meghallgatja Vejnemöjnen könyörgését, és mondhatom furcsa kis fickót küld a fia megsegítésére. Egy olyan apró emberkét, mint a hüvelykujjam. A sipkája vörösrézből, a csizmája vörösrézből, még a kesztyűje is rézből. Réz az öve, réz a fejszéje, de olyan kicsi, hogy még a zsebemben is eltudnám dugni. Ugyancsak elcsodálkozott Vejnemöjnen!

- Hát te ki vagy réz emberke? Megmondanád, honnan jöttél?

Kihúzza magát erre a Réz Vitéz. - Én bizony a vizek vitéze vagyok. Jöttem, hogy a tölgyet kivágjam, ahogy anyád parancsolt, az ágait leszabdaljam, széthasogassam. Gyenge legény vagy te ehhez!

Ahogy ezt Vejnemöjnen kimondta, pillanat sem telt bele, a kis Réz Vitéz úgy megnőtt, hogy Vejnemöjnen csak nyújtogatta utána a nyakát. A fejét már nem is látta, csupán a lengő haját, mert az a földig ért! Hanem a Réz Vitéz nem késlekedett, elővette lógó tokmányából fenőkövét, s élesíteni kezdte a fejszéjét, de olyan fürgén, hogy szemmel sem tudnánk követni. Térül- fordul, jól megnézi hová sújtson, aztán zurr neki! A fejszéjét belevágja a fa tövébe, lódítja másodszor, harmadszor is, míg a tölgy nagyot nem reccsen, és ki nem fordul tövestül a földből.

Amilyen váratlanul jött Réz Vitéz, úgy is tűnt el nagy hirtelen a tengerben, mint a hullámok közé röppenő forgácsok után ugrott volna. Az irgalmatlan nagy tölgy zöld ágai lekókadtak. Nem árnyékolták már be a napot, és kivirultak a szálas erdők, színesedtek a mocsári szedrek, pirosodtak a zselnicék. Vidáman füttyentett a rigó is, valami kevéske szomorúság azonban mégis vegyült a szavában. Csak a zab nem akar nőni, csak az árpa nem kelt még ki- mondta, énekelte a magáét, hol magosabban, rikkantva, hol dalosabban. Meghallja a rigó panaszát a kakukk, hát ő is rázendít a maga módján:

Keress magot, magot, magot, vessél árpát, vessél zabot!

Észbe kap ekkor a komoly Vejnemöjnen.

- Haj bizony, hogy is nőne árpa és zab, ha egyszer el sem vetettem! Amikor a rétek gyümölcsének, erdők fáinak magját hintette el, nem gondolt arra, hogy idővel kevés lesz a szamóca, a szeder, az áfonya. Különösen, ha még a madarak is megkívánják.

Okos tanácsadó a kakukk, szerencsét hozhat!

Vejnemöjnen hallgat a szavára, s addig jár kel, míg árpát, zabot nem talál. Beveti a jó televény földet, s bűvöli, bűvöli varázsigéivel:

-Serkenj fel föld, fekvésedből, riadj fel, Istennek rétje!

Szaporítsad vetésem szálát, erősítsed gyenge gyökerét,

Had hajtson szárat, százat, hányjon hajló kalászt, ezret,

Szorgos szántásom, vetésem, bajlódásom bére képpen.

Fellegek gyűlnek az égen könnyű szellő, terelgeti őket, jönnek keletről jönnek nyugatról, fordulnak egyet, s közelednek északról meg dél felől is. Megered az eső, és napról napra növekszik az árpa. Kakukk repül a vetés fölé, nézi a termést. Észre veszi Vejnemöjnen és így szól hozzá:

- Települj az árpaföld szélére, hamvas begyű, csíkos mellényű madárkám. Jókedvedben énekelj, kiáltozz, nevess, had kacagjon veled az erdő, így lesz gyönyörű a világ.

ELŐZŐ LAP:                                                KÖVETKEZŐ LAP:      

 START LAP: