5. RÉSZ
A  HARMADIK ŐSELEM

Újra átugrunk egy lépést, de ez is megoldott, ami majd a következő ábra szemlélése közben érthetővé válik. A Tachyonok - sebes vándorok - egymásba rohanva sokféle elágazási módozatot produkálnak. Ezt a jelenséget ezzel az ábrával szemléltetem. A fehér jelenpontok itt is a csúcsokon vannak, és a mintázat sem véletlen. Ez a felület hullámzása, a helyzet-modulációs információ, a HM. Ezen a módon először nagyon lassan, de utána egyre többször keletkeznek elágazások a Kaosz dimenzióiban, és ezek teljesen egyenértékű dimenziók megjelenéséhez vezetnek, de ezek akkor is egy rendszerként viselkednek, ha bármilyen messzire is eltávolodtak egymástól az ürességben, mert időszálaik elágaznak, de  gyökerükben még egyek. Ez is fontos jelenség, mert a későbbi lépések során is megmarad. Az általunk már felfedezett világban is működő effektus. Az itt mutatott ábra a superstringek eseményhorizonttal kibővített, javított kiadása. Azok olyanok voltak mint az elágazó cipőfűző, de alkalmatlanok voltak az interakciók magyarázatára. (Kaluza-Klein elmélet - CERN)

Ezen a mozgó ábrán azt a különleges találkozási folyamatot ábrázoltam, ahol két megfelelő sebességű és tengely-perdületű tachyon belerohan egymás idővilágába. Ez a folyamat teremti meg a lehetőséget a következő őselem kialakulását. Ezzel tulajdonképpen megteremtődik a HELY! Ez a téridő első, immár visszacsatolt dimenziójának a kialakulási folyamata. A kis piros nyíl (az utolsó fázisnál) azt mutatja, hogy az időrendszer virtuális második eleme hol fog megjelenni. Ez azért van, mert a kettéágazott (bifurkált) időrendszer egyik ága a MÁSIK időrendszer hatására visszakanyarodik saját magába. Belerohan a saját múltjába, és itt addig létezik a virtuális "másolata", ameddig ebben a saját múltrendszerben halad. Itt csak az első, a lényegi fázis látszik. A piros az egyik, a kék a másik forrás. A piros kihalad a rendszerből, de időrendszere továbbra is hatásos.

Ezzel a visszafordulással egy táguló csigaházhoz hasonló felszín kezd kiterjedni, és ezután ez a visszacsatolás még négyszer megismétlődik. Ez azért van így, mert amikor hozzáér a saját múltfelszínéhez a jelen, akkor megjelenik a saját múltjában egy virtuális másolata, aki nem egy másik, hanem ő maga a saját múltjában. Ez a másolat a mozgó ábrán látható módon elcsúszva jelenik meg a sajátidőben, és ez ugyanúgy bejárja az időben elcsúszott pályát, és ezután megjelenik ez előtt is egy immár harmadik forrás, és ezután a negyedik és az ötödik. A dolgot bonyolítja, hogy a virtuális rendszer közepén is megjelenik egy álló forrás, ami nem lényegtelen melléktermék, mert ez transzportálja a látomás mindig következő tűzelemét a megfelelő helyre, hogy a visszacsatolás folytatódhasson. (A mesékben a királylány a sárkány várában) Mire a hatodik megszületik, eltűnik a legöregebb, a legelső visszacsatolás időhurkát fenntartó időközeg, és így nem jut el ötről a hatra. Kacsalábon forog a gyémántvár.

A szöveg feletti ábrán egy lassabb forrás kitárulkozó hullámfelszínét mutatom. Ez Kb fél pi -szer E sebességnél alakul ilyenre. Jobbról egy 5 pi tachyon hullámfelszínét láthatjuk. Ezen látszik, hogy itt már három teljesen önálló egy dimenziós gömböt láthatunk, ami csak a negyedik impulzussal kezd beleterjedni a negatív időrendszerbe. Ezen a képen a legkisebb és a legnagyobb gömb az érdekes, mert ennek a legnagyobb gömbnek a belsejében, annak közepén jelenik meg a virtuális következő forrás. Ez ő maga, csak egy picit régebben. Ez az objektumot mindig olyannak "látja" amelyik részében tartózkodik a  maga a jelenforrás. Ez az a pelikán, ami majd a saját vérével eteti a kicsinyeit, amelyet a címképen mutattam. Találtam népművészetünkben az én ábrámhoz hasonló geometrikusabb ábrát is. Azt mondják az ilyenre, hogy "stilizált", "rusztikus" Ezek a másodlagos források is az ő leszármazottai, és mindig kisebbek, mint a teremtőjük. A szárnyas, vagy tollas (madár, kígyó) a hálós ábrán érthető meg. Ez a felület szédületes iramban repül. Lásd: Szárnyas Napkorong Egyiptomban és Mezopotámiában. Ez a szárny.

Furcsa lehet a kedves olvasónak, hogy igen távoli kultúrák mára már tudománytalannak ítélt mondáit ideidézem, de ezek hihetetlenül egybevágó logikai analógiája erre késztet. A vallások által őrizgetett, és gyakran már elhomályosodott értelmű szimbólumok persze nem kitalációk, hanem a világ lényegét őrizgetik híveiknek. Az időhurok a relativitás-elmélet matematikai vizsgálata során számtalanszor megjelent, de mindig eldobták, mint lehetetlenséget. Pedig ez a világ legfontosabb kulcsa. Ez itt a téridő gyémántja. Az általa keltett téridő (Levegő-elem) hullámterének a leglényegesebb része. Innen fakad. Ez a térenergia maga. A fehéren fénylő csúcsok és a centrumban lévő magányos "királyleány" a népmeséinkben mint a Mindenható gyémántvára jelenik meg. Ugyanez megtalálható az óind mitológiában is. Az oktaéder egyik csúcsán mindig hiányzik a tűzforrás, ezért kacsázik a "gyémántvár". Népünk az antitér fogalmát is ismerte, mert a mesében van egy másik gyémántvár is, a "kalamóna", a gonosz gyémántvára is. Az antitér az anyagra pusztító hatású, mert ellentett, balos rendszerű.

Itt a téridő egyetlen forrásának kiáradását mutatjuk. Ez a spirális hullám fénysebességgel terjed, de a forrása Tűz, vagyis a mai fizikában a tachion. A téridő, vagyis a Levegő elem a centrumában keletkezik, és óriási sebességgel táguló valami. A téridő láthatatlan. Nem a ma általánosan elképzelt módon hozza mozgásba a természetet, hanem csak annyit tesz, hogy a sajátidejében arrább kényszeríti a fraktálisan leszármazott többi, elágazásaiban létrehozott időforrást, azokat is, amelyek a belőle leszármazott energia és anyagi halmazokat keltik. Ettől jön forgásba még a metagalaxis is. A levegő elemnek van egy második változata is, a téridőben keletkezett téridő. Ezt nevezzük mi napjainkban fénynek.

KEZDŐLAP     KÖVETKEZŐ