40.

A szabadság titka

Mi a szabadság? Ez a szabadságrair1nyuló közvetlen kérdés, s midőn e kérdést föltesszük, a szabadság lényegére vagyunk kíváncsiak, a szabadság lényegét szeretnénk megtudni és megismerni. A szabadságra irányuló alapkérdéssel tehát egyúttal azt is kérdeztük, hogy: "mi a szabadság lényege?" De miért kérdezünk e lényegre? Azért, mivel úgy érezzük, hogy e lényeg még nem tárulkozott fel tisztán előttünk, s míg kérdésünkre tisztán nem ragyog a tökéletesen kielégítő válasz, addig valójában úgy fogjuk fel helyzetünket, hogy a szabadság lényege még el van rejtve előlünk, vagyis hogy e lényeg számunkra még titok. Ilyen módon tehát a szabadság titkát is szeretnénk megfejteni, szeretnénk e fontos titkot feltárni. Ilyenkor viszont rejtetten föltesszük azt a kérdést is, hogy mi a szabadság titka? S hajlamosak vagyunk továbbmenni, s rejtetten eljutunk ama kérdéshez is, hogy mi a szabadság titkának a titka? S ez már titok a titokban! S ha a kérdés nem megfelelő módon van feltéve, akkor a voltaképpeni kérdezett még jobban elrejtezik. Fontos tehát az, hogy felelősségteljesen és jól kérdezzünk! S a kérdést úgy kell föltennünk, hogy ne vezessen a tudás kényszerű elaprózódásához, hanem valamilyen módon közvetlenül adja meg a választ.

S fölmerül a kérdés, hogy egyáltalán kérdezzünk-e? Hiszen láttuk, hogy milyen csapdát rejt magában nemcsak a szabadságra irányuló kérdés, hanem bármely kérdés, mely valaminek a lényegére irányul. Nem jobb-e, ha csak válaszokat adunk, pontosabban csak kijelentéseket teszünk? Ekkor viszont felmerül a kérdés, hogy jók-e ezek a válaszok, illetve kijelentések, s hogy e válaszok nem zárnak-e be bennünket egy merev dogmarendszerbe? Hiszen a kérdések értéke éppen az, hogy megóvnak minket a merev dogmatizmusba való bezárulástól! S ha egy merev rendszerbe bezárultunk, akkor már nem mondhatjuk, hogy elértük legfőbb célunkat: a szabadságot! A lényeg az, hogy a kérdések mellett meg kell vizsgálnunk a kijelentéseket is. Minden kérdésnél fölvethetjük magára a konkrét kérdésre vonatkozó metakérdést, hogy jó-e egyáltalán ez a kérdés, s érdemes-e kérdezni? Azonban a metakérdésre vonatkozólag is felvethetjük a hasonló kérdéseket, s ezt is folytathatnánk a végtelenségig. Ez így megint csak csapda lenne, amit észre kell vennünk. Kérdéseket a válaszok helyességére vonatkozóan is fölvethetünk, de ez esetben is belekerülhetünk a végtelen regresszió csapdájába. Mint láthatjuk megannyi irányból fenyeget a rossz végtelen, mely olyan mint egy fekete lyuk, mely a kellően föl nem készült egyént fokozatosan felfalja és megsemmisíti.

Mindenesetre jó tudnunk, hogy ha nem is tudatosítjuk, akkor is a dogmatizmus-kriticizmus játékát játsszuk. S a tetteinkre vonatkozó tudatlanság még nem mentesít minket. Természetesen itt is fölvethetjük a kriticizmus elvét alkalmazva a kérdést, hogy nem jobb-e a tudatlanság? Itt azonban azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy vajon igazán tudatlanság-e az, amit köznapian annak titulálunk? Hiszen a modern ember köznapi életét megvizsgálva láthatjuk, hogy már egyáltalán nem nevezhető ártatlannak, és így pozitív értelemben vett tudatlanságáról sem beszélhetünk! Fontos tudatosítanunk azt is, hogy a kritika gyakorlásával is csínján kell bánnunk. Hiszen ha formálisan következetesek akarunk lenni a kriticizmus szelleméhez, akkor mindent megkérdőjelezünk, s kérdéseink elzárják még a válaszok lehetőségét is. A sok kérdésfeltevésben tehát érdemes módot adnunk, hogy egyre újabb válaszok, sőt kinyilatkoztatások merüljenek fel az Elme végtelen óceánjából. Mivel azonban az értelmetlenségeknek sincs határa, vigyáznunk kell arra, hogy el ne nyeljen minket az értelmetlenségek fekete gödre. S a kriticizmus lényege éppen az, hogy megóvjon minket az értelmetlenségek dogmatizmusától. A szakrális kriticizmus az, mely megóv minket attól, hogy egy negatív dogmatika rabjává váljunk. S a bölcsesség éppen akkor születik, midőn a kritika elvét helyesen alkalmazzuk, s így fölszámoljuk a negatív dogmákat, s csak is úgy tudjuk helyesen és adekvát módon megközelíteni a tiszta dogmatikát. A kritika a tudás tisztítótüze, a bölcsesség pedig a kritika által megtisztított tudás.

A filozófusnak tehát, aki lényege szerint szereti a bölcsességet, törekvése a tiszta tudásra irányul, okvetlenül alkalmaznia kell a kritika elvét, s ezért minden filozófiának kritikainak kell lennie, de úgy, hogy a kritikát is igazi kritikusként kell megvizsgálni. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy a kritika ne váljék öncélúvá, hiszen ez sehova sem vezet. A negatív kritika ugyanis elúttalanodáshoz vezet, ez pedig szellemtelen cselekvésekhez. Föl kell vetnünk a kérdést, hogy milyen mértékben érdemes kritikusnak lennünk? Mert bár a kritika módszere kérdéseivel megszabadíthat minket a dogmáktól, de a tartalmatlan és pozitív kinyilatkoztatás nélküli létezést még nem mondhatjuk igazi szabadságnak! S ha formálisan el is hallgatunk, akkor sem mondhatjuk, hogy nem kommunikálunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy még a nirvánában is van kommunikáció, bár itt is metakommunikációról van szó. A nirvána pozitív tartalma a szamádhi, a szamádhi pedig a lét egységének eleven kinyilatkoztatása, s ilyen értelemben a szamádhi is gondolat, de metagondolat, vagyis önfelülmúló gondolat, mely éppen önfelülmúlása által az ami,, miként az ÉN lényege is ez az önfelülmúló önmegvalósítás. Hiszen az abszolút Énhez csak a közvetlennek megtapasztalt Ént meghaladva jutunk el. S lényegében Hegel filozófiája is erről szól. S maga a filozófia sem más, mint az ÉN artikulációja, az Énnek önmagára irányuló gondolatainak, kérdéseinek és válaszainak a rendszerezése.

A filozófia igazi feladata az Énnek az önmegtisztító önmegtagadáson keresztül való megvalósítása, s az önfelülmúlás által való önmegtalálás állandósítása a tudatban. A filozófiai megismerés minden megismerés bázisa, hiszen a filozófia attól filozófia, hogy minden kérdés kapcsolatba van hozva a transzcendentális alapkérdéssel, vagyis az Énre irányuló kérdéssel. A filozófia olyan megismerés, mely nem hagyja figyelmen kívül magát a konkrét megismerőt, mivel egyébként ugyanolyan önállósult gólem lenne mint maga a modern tudomány és annak szaktudományai. A filozófia lényege szerint az ezotéria és az exotéria határán áll, s így a tudomány határa és egyúttal forrása is. S e forrásban merülnek fel a kérdések, s itt történnek a (metafizikai) kinyilatkoztatások, hiszen a kinyilatkoztatás az, midőn egy addig rejtett megnyilatkozik, tehát az ezotéria éppen exotéria lesz. Magát az ezotériát mint ezotériát nem lehet megfogalmazni és kifejezni, hiszen a kifejezés maga az exotéria. Az ezoterikumot, a titkot csak a kérdésekkel lehet megközelíteni, hiszen a kérdés lényege szerint nyílt. A filozófiában ezért eredeti kérdések eredeti módon kapcsolódnak eredeti válaszokkal, s itt éppen a kinyilatkoztatásról van szó, melynek bizonyossága éppen az eredeti kérdéshez való közvetlen közelisége miatt és által valósul meg.

A tiszta megértés csak a filozófiában és a filozófia által valósulhat meg, mivel az eredeti kérdések lényegében a filozófia kérdései és a filozófus kérdései. S ha a kérdések mind a transzcendentális alapkérdés köré tömörülnek, akkor a kérdések egy logikai rendszert alkotnak, melyeknek logosza a transzcendentális alapkérdés, s annak tartalma: az ÉN maga. A transzcendentális alapkérdés pedig ez:

KI VAGYOK ÉN?

S e kérdés megfelel a transzcendens stratégia alapkérdésének: Mi van a Vasládában? Mi (Ki) van a Frigyládában? Mint látható a Vasláda az Én szimbóluma, s ezen összevetés azt sugallja nekünk, hogy az ÉN mibenlétét csak a transzcendens stratégia segítségével lehet megérteni, hiszen a "Ki vagyok Én?" kérdés együtt jár a "Mi az Én?" kérdéssel, s e kérdésben pedig az a kérdés rejlik, hogy: mi az Én titka? S itt hasonló kérdéseket lehetne átvizsgálni, mint a szabadságra irányuló kérdésnél is. S aki felteszi e lényegi kérdéseket, az már minden létezőben ráismer valamilyen eredeti kinyilatkoztatásra, mely egy eredeti kérdésre adott transzcendentális válaszként lett megadva. Aki tisztán megismeri a problémákat, az egyúttal tisztán tudja is a dolgokat. A lényeg az, hogy tisztán és módszeresen tegyük fel a kérdéseket, s ekkor a tiszta válaszokat is megkapjuk tiszta kinyilatkoztatások formájában. S a szabadság ez az eredeti és tiszta létmód. A szabadság megvalósítását tehát azzal kell kezdeni, hogy tisztán megkérdezzük magunktól: Ki vagyok Én? Az összes többi felmerülő kérdésnél pedig mindig föl kell vetnünk a kérdést: Ki is kérdez most? Mit akar valójában tudni a kérdező?

A filozófia lényege, hogy a transzcendentális alapkérdést tiszta kérdések és tiszta feleletek formájában artikulálja, s ezért a filozófia összes kérdése a transzcendentális alapkérdésre vezethető vissza. S mint minden kérdést, a transzcendentális alapkérdést is úgy kell föltenni, hogy a kérdés már magában rejtse a választ, s ha így kérdezünk, akkor tisztán fölvetve a kérdést, hamarosan megérkezik a válasz is tiszta kinyilatkoztatás formájában és a tiszta bizonyosság fényében. Ahhoz azonban, hogy kérdésfeltevésünk tiszta legyen, igazi filozófusnak kell lennünk. Ugyanis csak a bölcs kap helyes választ, hiszen a bölcs tudja, hogy a tiszta tudás a tiszta nemtudásból bukkan fel, hiszen friss bizonyosságú tudást csak akkor kap, ha a kérdés feltevése után a tiszta nemtudás pozíciójába helyezkedik, mindent kérdésessé tesz, s éppen ezzel teszi lehetővé, hogy a válasz ne panelválasz legyen, hanem legbelülről érkezzék. A kérdés tiszta feltevése kritikus pillanatában tehát a bölcs visszahelyezkedik a tiszta tudatlanság állapotába, a szellemi szegénység állapotába, mely állapotban semmi kincse nincs, mindenről lemondott és mindent elengedett. Ezt azonban csak akkor tudja megtenni, ha végtelenül szereti a bölcsességet, vagyis az igazság szerint való és Istennek tetsző életet, s éppen e szeretete folytán tud igazi kritikus lenni, s csak e pozitív kritikával tudja a tudást bölcsességgé megtisztítani. A bölcs tehát azáltal jut bölcsességre, s azáltal lesz bölcs, hogy lemond minden tudásról és minden addíg megszerzett bölcsességről és visszaváltozik a bölcsesség szeretőjévé, vagyis filozófussá. Nem azért, mivel tudja, hogy az igazi bölcsesség éppen a bölcsesség szeretete által születik meg, hanem egyszerűen csak azért, mivel élő módon és valóságosan szereti a bölcsességet: az igazság szerint való és Istennek tetsző életet.

Az igazi bölcs tehát a filozófus, aki élő szeretete folytán folyton lemond szellemi kincseiről, s mivel nem köti meg e kincseket, ezek visszavonzódnak hozzá. A filozófus mint az igazi szerető a legszegényebb, aki éppen lemondása révén lesz a leggazdagabb, s nem azért, mivel gazdag akar lenni, hanem egyszerűen azért, mivel életében a legtökéletesebb szeretetet: a bölcsesség szeretetét valósítja meg. Így az igazi filozófus lesz egyúttal az igazi bölcs is, aki folytonosan lemondván minden tudásról minden tudás igazi birtokosa lesz, s a tudás birtokosaként az egész világ személyes tulajdonává válik, s így olyan uralkodó lesz, aki éppen az uralomról való lemondása révén lesz mindenek ura. A filozófus tehát úgy lesz király, hogy nemcsak az uralomról mond le, hanem a bölcsességről, vagyis a buddhaságról is. Lemondása azonban nem külsődleges lemondás, hanem a kérdező aktuális és igaz lemondása. Az igazi filozófus tehát egyúttal igazi bölcs is. Mint filozófus a bölcsesség szeretője, s mint bölcs: a szeretet bölcsességének: a megvalósított filozófiának: az Örök Filozófiának a tudója. A szabadság titka pedig a filozófia maga, s ezért igazán csak az szabad, aki a filozófiát tudja, s így az igazán szabad egyén csak a filozófus maga.

Az a gondolat, hogy igazán szabad csak a filozófus, kinyilatkoztatásszerű gondolat. S általában is minden eredeti gondolat mint kinyilatkoztatás jelenik meg, s a nyelvileg is megfogalmazott kinyilatkoztatás a dogma, vagyis olyan tétel, melynek igazságában nem kételkedünk. Ezért egy olyan kijelentés, melyben kételkednek, már nem lehet minden vonatkozásban dogma, mindenesetre a kételkedő részéről és a kételkedő vonatkozásában már nem az, hanem csak egy tétel, mely bizonyításra vár. A bizonyítás szerepe pedig a kételkedés feloldása és tiszta bizonyosság adása. A következtetések általi bizonyítás azonban nem tökéletes bizonyítás, mivel az ilyen bizonyításban mint közvetítésben a tiszta bizonyosságnak és a közvetlen belátásnak csak az árnyképe marad meg, annál inkább, minél hosszabb egy ilyen bizonyítás. S a matematikában ilyen bizonyítást használnak, s ennélfogva a puszta matematikai tudás nem élő tudás, mivel nem az eleven bizonyosságon nyugszik. A fizika tudományában megjelenik a megfigyelés és a kísérlet módszere is, a modern tudomány azonban megrekedt a természettudományoknál, s mivel a modern gondolkodók még nem vitték következetesen végig a haszonelvűséget, nem értik és nem is tudják, hogy mi is a filozófia voltaképpeni haszna és értelme. S miért nem? Azért, mert a modern filozófia nem is igazi filozófia, hiszen nem teljesíti be a legfőbb igényt: a szabadság igényét. Ahelyett, hogy a tudást vezetné és koordinálná, s ahelyett, hogy a tudományok zenekarának mintegy karmestere lenne, s lényegéből fakadó összhangot teremtene a tudományok között, a filozófia a modern "szellemiség" miatt eltorzultan csak kullog a szaktudományok nyomában, és a modern filozófusok a filozófia lényegét alkotó kritikai módszer alkalmazása nélkül meggondolatlanul átveszik a szaktudományok megalapozatlan vagy alig megalapozott eredményeit, még akkor is, ha csak a modern szaktudományok attitűdjét veszik át.

Meg kell tehát valósítani a filozófiát, mely eddig még nem valósult meg igazán, hanem csak részleteiben. S fontos tudatosítani, hogy az elméleti filozófia gyakorlata nem más, mint a bölcs életvezetés. A filozófia igazsága magában az életben valósul meg, ezért nem az a lényeges,, hogy egy filozófus hány könyvet ír, vagy egyáltalán mennyit ír, hanem az, hogy milyen minőségűvé teszi egyrészt a saját életét, másrészt követői életét. Az igazi filozófus a szabadsággal teljes boldogsággal és örök élettel igazolja magát és filozófiáját. Hiszen ha a filozófia a szerető megismerés által a bölcsességmegvalósítására irányul, a bölcsesség pedig az igazság szerint való Istennek tetsző életben nyilatkozik meg, akkor a filozófia igazsága az igazság szerint való Istennek tetsző értelmes élet, vagyis az Örök Élet. S mivel Isten a világban mint élet van jelen, ezért a filozófia végső igazsága Isten maga. A filozófus így tehát nemcsak a bölcsesség szeretője, hanem az Igaz Élet szeretője is, vagyis Istennek a szeretője. A jó filozófust tehát a "Ki vagyok Én?" kérdése magához Istenhez vezeti el, ezért a filozófus igazsága abban áll, hogy képes-e megvalósítani az Örök Életet, vagyis Istent.

A modern kor válságát úgy számolhatjuk fel, ha igazán érvényre juttatjuk a filozófiát: az Örök Filozófia kezdeti megfogalmazásával. S az Örök Filozófia igazi lényege a Tökéletes Konstrukció, mely a nyelvben, mint a Lét házában van kódolva, s melynek tiszta kiábrázolása az Örök Ember. Így az Örök Filozófia megfogalmazásával és megteremtésével az ember önnönmagát teremti újjá. Ez az Új Teremtés, mely elhozza az igazi és végtelen szabadságot. Mivel az igazi filozófiának tökéletes konstrukciónak kell lennie, ezért az egységlogika szerint kell felépíteni, s a redukció és az autotézis módszereit kell alkalmaznia. Ezért meg kell teremtenie az egységet, ami egyúttal az éberség megvalósítását jelenti. Az igazi éberség a látás és a tudás szinoptikus szintézise, melyben megszűnik a racionalizmus és a szenzualizmus ellentéte, mely ellentét miatt kezdett a modern kor hajnalán feldarabolódni az addig még többé-kevésbé egységes tudás. Az éberség megvalósítása pedig egybeesik a tökéletes bizonyosság és a tökéletes kinyilatkoztatás megvalósulásával, midőn a tökéletes filozófia szerint gondolkodó ember közvetlenül megtapasztalja a tökéletes éberséget, a tökéletes bizonyosságot, s megtapasztalja, amint a tökéletes kinyilatkoztatás általa mint ember által megvalósul, s így lesz meg az Örök Teremtés, melyben az isteni és az emberi természet összeszerkesztődik az emberben mint a világ királyában.

Meg kell tehát vizsgálnunk, hogy miként juthatunk tiszta bizonyosságra, vagyis arra a hiteles létmódra, melyben az igazság eleven (11) módon és tisztán megmarad az emberben. Mint már láttuk, a bizonyosságok a módszeres és okos kérdésfeltevések révén teremtődnek. A komoly kérdés mindig annak bevallása, hogy még nem tudjuk a választ a felvetett kérdésre. S minél tökéletesebb feleletet szeretnénk kapni, annál globálisabbá kell tennünk a kérdést, akár kérdések egész sorának a megfogalmazásával. A lényeg azonban a kérdező diszpozíció, s a "nem tudom" őszinte hangoltsága. S ha igazi és eleven bizonyosságot szeretnénk kapni, akkor el kell engednünk a régebbi válaszokat és a régebbi bizonyosságokat. Ezek ugyanis csak a maguk idejére és körülményeire vonatkozólag abszolút igazságok, s ha ezekre építünk, akkor már nem a filozófus módján járunk el, hanem a matematikus vagy a fizikus módján, akik racionális vagy szenzuális bizonyosságokra építenek, de nem veszik figyelembe az időt mint a mindenkor megnyilatkozó igazságot módosító valóságot. Azonban a jó filozófusnak figyelembe kell vennie az időt nemcsak mint a változás külsődleges mértékét, hanem mint a hangoltságok rendjét is, a diszpozíciók változásának a konkrét módját. Az idő minden újabb pillanata egy újabb diszpozíció, s az idő minden pillanatában új igazság aszcendál, vagyis támad fel a feneketlen ősmélységből. A filozófusnak tehát nemcsak tudósnak kell lennie, hanem művésznek is, mivel ha csak elfogulatlanul vizsgálódik, akkor olyan mint a tudós, de ha csak elfogultan, akkor nem különböznék a művésztől. Az igazi filozófus gondolatai az időben bontakoznak ki - - összhangban személyiségének fejlődésével és egyéniségének a kibontakozásával. A filozófusnak az időben későbbi gondolatai egyúttal új gondolatok is kell legyenek, ezért a filozófus mindig újat mond, s ezért mindig eredeti. S eredetisége főleg abból fakad, hogy rendszeresen és módszeresen mindig visszahajlik az Eredetre, mely nem más mint saját Énje, mely Énnek az idő minden pillanatában fel kell tárulkoznia a szuverén isteni kinyilatkoztatásban.

A filozófiai bizonyosság tehát más mint a matematikai bizonyosság, mivel a filozófiai bizonyosság önmaga által közvetített közvetlenség. S ahhoz, hogy a tökéletes bizonyosság megvalósulását tapasztalhassuk, meg kell valósítanunk a tökéletes kérdésfeltevést is, midőn a kérdés konkrét tárgya csak kiindulópont egy általános vonatkozású kételyhez, mely kétely azonban az adott tárgy vonatkozásában van diszponálva. Arról van szó, hogy a filozófiai kérdésfeltevéssel a kérdések végtelen sorát is föltesszük az általános kételkedéssel, melyet azonban a kérdezés tárgya vonatkozásában és módján teszünk fel. Hiszen aktuális kételyünk az előző bizonyosságokat a maguk ideje szerint már nem érintheti meg, csak az új időmóduszban, a konkrét kételkedés idejében. A régebbi igazságok, melyek mint kinyilatkoztatások jelentkeztek be, már bevésődtek az isteni természetbe, az Isten örökkévalóságába, mivel minden kinyilatkoztatás egyúttal Isten aktuális önmeghatározása a kinyilatkoztató létezőn keresztül. Az általános kétely a kételkedés időpontjában lebont minden előző külső tudást, de éppen az általános kétely az, mely magamagát is kioltja. Hiszen az általános kételynek magára a kételyre is kell irányulnia. S amíg kételkedünk, addig a kétely igazságára vagyunk hangolódva. De ha teljessé lesz a kétely, akkor a kétely igazsága is megkérdőjeleződik, s hangoltságunk átváltozik, olyképpen, hogy már nem látjuk értelmét a kételynek. S midőn a kétely önmagát is kioltja az általános kételyben, elérkezünk a holtponthoz, a teljes üresség állapotába, az igaz kérdezés, a filozófiai kérdezés állapotának végére. Ezen állapotban nem képzeljük az ürességet és nem mesterkélten valósítottuk meg azzal, hogy a gondolatainkat valamilyen erőszakos technikával félretettük, hanem valósággal megvalósítottuk. S ez lenne igazán a buddhista hagyomány igazsága, melyet azonban csak kevesen értettek meg igazán.

A lényeg tehát az, hogy midőn a filozófus módján feltett kérdésnek igazán a végére érkeztünk, elérkeztünk ama tudatállapotba, melyben a kérdés átváltozik, s a bizonytalanságok végtelen óceánjából kinyilatkozódik egy újabb Ige, egy újabb szent bizonyosság, mely a kérdésre vonatkozólag mint felelet határozódik meg. Mint látható, az igaz filozófus számára lehetséges mindeneknek az abszolút megismerése. Az abszolút megismerés pedig a deduktív-apriori megismerés és az induktív-aposteriori megismerés szinoptikus szintézise. A filozófus megismerése olyan, mintha részben apriori megismerés lenne, s részben aposteriori megismerés. Valójában nem is előzetes (vagyis a priori) és nem is utózatos (a posteriori) megismerés, hanem a jelenlét szerinti abszolút megismerés: racionális (a priori) és szenzuális (a posteriori) megismerés egyszerre, úgy, hogy túl van mind a puszta racionalitáson, mind a puszta szenzualitáson. Hiszen a puszta racionális megismerés, miként a dedukció is, csak szubjektíven objektív megismerés, a puszta szenzuális megismerés, miként az indukció is csak objektíven szubjektív megismerés, az abszolút megismerés azonban szurjektív megismerés, s mivel a szurjektivitás a szubjektivitás és az objektivitás ellentéteit meghaladó tiszta szellemi egység, ezért túl van a szubjektum-objektum ellentéten. S ez azt jelenti, hogy az abszolút megismerés a szamádhiban való megismerés, melyben minden létező kinyilatkoztatásszerűen tárulkozik fel. Ebből látható, hogy míg a puszta racionalizmus a koncentrációnak felel meg és a puszta szenzualizmus a meditációnak, addig az abszolút megismerés a kontemplációnak, melyben a szubjektum eggyé válik az objektummal, miután abba belelépett, s abban elmélyedt. A tiszta kontempláció úgy valósul meg, hogy az alany mint Isten elmerül és elmélyed a tárgyban: az emberben: önnön templomában, s mivel az egész világ voltaképpen az általános ember das Manként meghatározódva, ezért a világban lévő tárgyak az ember részleges kivetültségei. A szamádhiban pedig az általános alany lép frigyre és egységre az általános tárggyal az egyéniség móduszában és hangoltságában, s mivel megvalósul a teljes egység, ezért a részletek tökéletesek és teljesek.

Fontos tudatosítani, hogy a szamádhi csak a hiteles egyén számára realizálódhat. A hitelesség lényege pedig abban áll, hogy az egyén keresi igazi önmagát, s igazi, elmélyült hangoltsággal kérdezi magától: Ki vagyok Én? S a hiteles kérdezésben nem elég, ha csak az általános alanyt fedezi fel, hiszen így csak az Akárkiben oldódhatna fel, hanem fölfedezi az egyedi alanyt is, éppen az ellenkező módon mint az általános alanyt. Ez esetben személyes önmagát mindenben igenli, amennyiben személyes önmagát hitelesnek érzi. S mint egyedi alany szembeszáll az általános alannyal, tudván hogy azt éppen így idézi meg önnön személyiségében, s elszánt és heroikus küzdelmet folytat az általános alannyal: az Akárkivel, mivel tudja, hogy csak a Szent Háború révén nyerheti el igazi és hiteles önmagát. A cél az, hogy az általános alany beintegrálódjék az egyedi alanyba, s ezzel együtt a külvilág is visszaintegrálódik a belvilágba, a belső emberbe,, megszűnik az ÉN és a Világ koholt ellentéte, s így az Én újra világló ÉN-Én lesz, s éppen a világlásával, önnön megvilágosodottságával egy ÉN a Föleny, a szurjektum, s egyúttal a szamádhi maga. Az egyedi alany (Indra-Ardzsúna) és az általános alany (Krisna hadserege) közötti harcnak a mezeje nem más mint a személyiség, mivel az ellentétek, a belső és a külső itt találkoznak. A személyiség esszenciája a bőrruhában van, hiszen az érzékiség csak a bőrruha által valósulhat meg. Az érzékiségben pedig egyformán jelen van a szubjektum és az objektum, az Én és a világ, noha csak a képesség szintjén. A világra való hangoltság is a személyiségben van, ezért a születés mindig személyiséggel együtt való világrajövetel. Az átlagos halálban levétetik a bőrruha, a személyiség szétfoszlik, de megmarad a név és a forma, a karakter maga, vagyis az eredeti individuum, melynek hitelessége a személyiség, vagyis a bőrruhában leélt élet során szerezhető meg. A kettős tudat, vagyis a tükrözött tudat a karakter mélyén rejlik, s ez a tudattalan Énnek mint önmagát elengedő (eredeti) tudatnak a vágycsíra által létrehozott tükörképe.

Fontos az, hogy megértsük: a kettős tudatot nem mint tudatot kell kioltani, hanem a tudatnak egyoldalú kettős meghatározottságát kell feloldani az egységben, de tudván, hogy az egységben az egység és a kettősség ellentéte is feloldódik, s ez azt jelenti,, hogy az abszolút egységben a kettősség is megszüntetve-megőrződik. Ez az egység az Atigúna Brahman, melyet a kettőzött-nemketőzöttség útján (dvaitadvaita-váda) lehet elérni. Fontos tudnunk, hogy az eredendő bűn a közönséges általánosság, tehát az Akárki maga. Az eredendő bűnt nem az egyén maga örökli, hanem az benne van a világban, s az egyén hűtlensége folytán bekövetkező elegyénietlenedés folytán kezd az egyénbe mintegy trójai faló betelepedni. Ezért az igazi megváltás lényege nem más, mint az Istentől egyéni sorsban megkapott egyéniség megvalósítása a világban eluralkodott közönséges átlagosság a hitetlenség Akárki szellemével szemben. Az egyéniségünk megvalósítására irányuló tiszta vágy Istentől adatott, s az eredeti vágy tisztán véve a hitelesség vágya, mely a tudatosság vágyaként jelentkezik. Így a kettős tudat nem más mint a tudattalan tudat és a tudatos tudat a tudat kétségében jelentkezve. Itt van a bűnbeesés és a kétségbeesés. S ha valaki személyes életében megérti ezek értelmét, s felszámolja bűntudatát, tudván, hogy eredeti vágya igazából csak a hitelesség, vagyis az igazlét volt, akkor nevet és formát szerzett az Örökkévalóságból, s meghalván már nem kell félnie a karakter levetésétől, mivel már életében megszerezte az örök karaktert. A személyes életben az Örök Karaktert pedig úgy szerezhetjük meg, ha hangolt módon lemerülünk Igaz Önvalónkba,, s éppen a hangoltsággal őrizzük meg azt, amit elhagytunk. A személyes életben el kell jutni a szamádhi állapotába, s ha már csak egyszer is eljutottunk ebbe az állapotba, akkor már megőrizzük a szamádhi hangoltságát, az ötödik fokozat (salajatana) oroszlán-hangoltságát, s így már kezünkben van az Örök Élet kulcsa, melyet már csak használni kell.

A szamádhi lényege a tiszta Logosz-érzékiség, melyben a külső érzékiség feloldódik az egységérzékben, a Rejtett Érzékben mint hatodik érzékben. Az 5+1 érzék az 5+1 kósának felel meg. Az Őskósa a rejtett burok, olyan burok, mely nem burok. Az Első Térben 5 forráspont van 6 helyen, s ezek állandóan a centrummal való egység által újulnak meg. Az őskósa maga az Első Tér centruma, mely mint hiány tűnik fel az önmozgás horizontján. A bőrruha lényege tehát a 6 érzék, s főleg a 6-ik érzék, mely a bőrruha ősérzéke. A hatodik érzék egyszerűen a belső érzékeknek a megnevezése, melyek éppen belső jellegük miatt alkotnak egységet. Ha a szamádhi hangoltságában a külső érzékeket beintegráljuk a belső érzékbe, akkor megvalósul az Örök Érzék: az Egységérzék, melyben megvalósul az összes fokozat egyszerre való jelenléte. Így már a személyes életben megélhetjük a halálnak halálát, s a szamádhitudat, vagyis az abszolút egységtudat (Atigúna Brahman) révén megvalósíthatjuk a tudatos tudattalant a tudott tudatlanságban, melyhez az egyetemes (mesterséges) kételkedés révén jutunk el a totálissá tett kérdés által. A Totális Kérdés utat nyit az Úrnak: az Igazságnak, hiszen Ő maga az Út (90), az Űr (90), mi/ki képes az Igazságot: a Teljességet befogadni. S ilyen módon megvalósulhat az Isteni Üresség és az Isteni Teljesség egysége: az Isteni Élet, az Örök Élet, tehát maga az Üresség-teljesség (383) a Számok Géniusza (383) által.

Tehát csak a Totális Kérdést kell megvalósítanunk. De erre csak mint filozófus vagyunk képesek, hiszen a filozófus az, aki a bölcsesség szeretőjeként képes mindenről lemondani, így a tudás bizonyosságáról is, s így képes eljutni arra a pontra, hogy semmi véges konkrétumnak mint végesen állítható igazságnak nincs a tudatában, de szeretői diszpozíciója miatt megmarad a maga eredendőségében túl téren és időn, életen és halálon (525) mint transzcendátorpont (525), aki ilyenformán maga a Tökéletes Szeretet (525), a nyolcrétű ösvény (525) célja, a kimeríthetetlen végtelen Buddha (525), az Isten saját valósága (525). Megmarad a maga eredendőségében az üres tudatban, s eljut annak a tiszta tudatára, hogy ő maga a tudat (144): a mindeneket önmagaként befogadó Üresség-teljesség. S a mindent önmagaként befogadó tiszta tudat mindeneket mint igazságokat fogad be, s így maga is mint Igazság mutatkozik be, mint a Lét Helye (Alétheia), vagyis mint abszolút semmi, de mivel az üres tudat mindeneket önmagaként tartalmaz, ezért magában mint a Lét helyében helyet adva a létnek, öntartalmazásában maga is lét lesz, de ugyanakkor Semmi is, így tehát Létsemmi(151) vagyis Közép (151). Másrészt az Üres Tudat mint tartalmazó: maga a Tudat (144=6*24), tartalma pedig önmagaként tekintve: az Én (24). A Tudat tehát nem más mint a 6 burok a 6 érzék, s az Én nem más mint önérzék, önmagának érzéke, mely meghatosodva maga a tudat. Ugyanakkor a tudat (144) a sajátén (144), mely éppen az ÉN tartalmazása révén lesz sajátén, az Énben rejlő énfölötti Én: Én-Én (48) az örökkön Éber (48), a soha nem alvó, a mindenek elrendezője: a személy hitelessége.

A tudat ugyanakkor az igazság (168=144+24) sajáténje, melyben az igazság egyetemesen érvényesül, vagyis egyetemes érvényességre jut. A tudat mindent mint önmagát fogad be, mivel csak tudat (144) van, hiszen ami nem tudható, az nem is létezhet. A létezés ugyanis a levésből fakad, mivel a létezés a levés mint lét tételeződve, a levés mozgalmasságának és a lét nyugalmasságának az egysége, mely egységben maga a lét (73) nyilatkozik meg. A levés azonban nem más mint öntevés, vagyis az önmagára vonatkozó mozgalmas tevékenység. A tevésben, a csinálásban azonban éppen az eredendő tudás nyilatkozik meg, s ez a tudás nem más mint az önmaga-lenni-tudás, mely maga a megvalósult szabadság. Az önmagára vonatkozó önmagát megvalósító tudás azonban nem más mint a levés, s így az üres tudat, vagyis a tudat tisztán önmagában véve maga a tiszta lét, mely más vonatkozásban ugyanakkor a tiszta semmi. A Lét (73=1+72) esetén az Egy körültekint az Isten 72 nevén, önnön illúzióján, magát önnön neveibe, a hamisba foglalva bele. A Tudat (144=72+72) esetén az Egy minden aspektusára mint 72 hurira ráhangolódik, s ezeket önmagában tükröződni hagyja. Ugyanarról az Ősvalóságról van szó, mi/ki ha tükrözi látszatát, akkor tudat, míg ha nem tükrözi önnön látszatait tudattalan, vagyis Lét.

A létezők alapvetően tiszta tudatiságok magában a tudatban mint létben. A tudat maga az Egyetemes és Tiszta Lehetőség, mely az Örök Valóságot: a Létet is tartalmazza, mégpedig önmagaként tartalmazza. Midőn Lét van a Létben, öntartalmazó létről és tudatról van szó, ez az öntartalmazás azonban ellentmondás, mely a mozgásnak és a levésnek: a tényleges létezés alapjának a gyökere. A Létben Lét így végső soron a Létforgatag lesz, melyet a svasztika szimbolizál, melynek a centruma a felébredési pont, ahol ki lehet lépni az illúziók világából a valóság: a létben-lét szinoptikus együttlátása által. S ha a tudat az egyetemes és tiszta lehetőség, mely a valóságot is tartalmazza, akkor a tudat egyúttal a lehetőség és a valóság egysége is, s ez a szükségszerűség, mely mint a tudat sajátossága jelenik meg, s ez az ÉN, mely sajátosságában egy a tudattal.

A lényeg tehát az, hogy minden, ami csak létezhet: a tudatban létezik, vagyis az önmagához eljutott Énben: a sajáténben. Ha tehát az egyén személyiségében meghitelesítve önmagát eljut magához, s megvalósítja önmagát mint sajátént, akkor egyúttal megvalósította önmagát mint tudatot, s így az egész mindenség feloldódik benne mint személyiségben, s ezáltal visszaveszi önmagát önmagába. Az egyén tehát sajáténjét megvalósítva magát eredendő önmagaként mint tudatot valósítja meg, s ezzel mindeneknek birtokosa és ura lesz, éppen azáltal, hogy mint üres tudat mindenről lemond, s így vonzóvá válik: az igazi Krisnává, az Őskrisnává, a Szellemmé: Indrává, aki mint önmagát a világálomban megkettőző ősprincípium lényegében öröktől fogva szabad. Az Őskrisna(184) a Szellem (184), maga az Uránusz: a Világszellem (295): a Vízöntő (295), aki az eredeti időt: a Kairoszt kibocsájtja magából mint Táncoló Síva, a Gangesz, vagyis az Idő ura és magába öleli az egész mindenséget, s így teszi mindenben önmagát önmagává. A szabadság tehát a tudatos és a tudatfölötti, önmagára letekintő tiszta tudat formájában: Avalókitésvarában valósul meg. Ez a tiszta tudat: a Kalkitudat maga az eredendő tudat: az üresség, mely képes befogadni az igazságot: a Krisztust, s mint az Igazság hiteles megismerője szabaddá lesz. A bölcsesség azonban nem más mint az igazság hiteles megismerése, az igazsággal eggyévált tudat: a krisztusi Kalki, az igazi Messiás: a tökéletes szabadság maga. A bölcsességet szeretve tehát egyúttal a tökéletes szabadságot szeretjük, s amit tisztán és igazán szeretünk, az tökéletes önvalóságában valósul meg. A filozófia igazi feladata így tehát a szabadság lényegének és titkának megismerése, s így a tökéletes filozófussá válás, s filozófusként a tiszta önmeghaladásban a tökéletes szabadság megvalósítása. 77, 35.