42.

AZ IGAZSÁG ÍTÉLŐSZÉKE

Élete befejeztével minden személynek be kell számolnia élete igazi értelméről, s el kell számolnia az Istenség előtt tetteivel, sőt beszédeivel és gondolataival is. A lényeg az, hogy az illető személy Istennek tetsző hiteles életet élt-e avagy nem? A hitelesség más szóval autentikusság, ami önmaga-szerintiséget, önátadást és önközlést jelent. A fogantatástól a születésig mindenki megkapott egy alapvető hangoltságot, diszpozíciót, egy küldetéstudatot saját fogantatás előtti vállalása szerint, s ez a születés idején tömören meg lett fogalmazva az egyén számára. Mindenki kapott tehát egy végrehajtandó feladatot, s e feladatot úgy értheti meg, ha rendszeresen és módszeresen vizsgálja saját lelkiismeretét. Az életfeladat mint diszpozíció ugyanis a lelkiismeretben van. Az életfeladat egy Istentől kapott sors, mely csak annyiban romlik le a sátán ármányai folytán, amennyiben a személy nem érti saját sorsát. A sors (147) eredetileg pozitív Istentől kapott program (516), melynek végső értelme az abszolút tudatosság (516), az igazi megvalósítandó feladat. Sorsunkat pedig az erény (147) által valósíthatjuk meg, az alapvető erény pedig az intelligencia (147): az isteni megértés (319) képessége, mely a szeretet (319) képességévé alakítható át. Az Istenség ( a Fehér Ozirisz, az Örök Nap) előtt az számít, hogy az adott személy mennyire törekedett az igazi szeretetre, meg volt-e benne a szándék, hogy egyetemlegesen, feltétel nélkül mindeneket szeressen. Az ilyen szeretetet puszta áldozattudattal nem lehet prezentálni, hanem csak is istentudattal. De nem beképzelt istentudattal, hanem igaz tudásból fakadó reális istentudattal.

Az Istenségtől kapott sorsában mindenkiben kibontakozhat az az intelligencia (147), mely által eljut önnön isteni eredetéhez. Az egyénnek ezen Istentől kapott intelligencia segítségével kell belátnia, hogy ő csak figuratíve (vagyis külső forma) szerint teremtmény, örök lényege szerint azonban az Istenségben ő maga is egy isten. Ezzel az igaz belátással nem követi el a társítás bűnét, mivel a bölcsesség az egyénnek isten-magát nem teremtményiségében mutatja meg, hanem az Örök Istenségben. S miként a katonaság sok katona egysége, úgy az Istenség is sok isten egysége, akik az Örök Rendben az Istenatya körül vannak. Erre vonatkozik a 82-ik zsoltár 6-ik verse:

Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan.

De hogy félreértés ne legyen, ezt a bibliai alapigazságot össze kell vetni az iszlám alapigazságával, mely a 112-ik szúrában van lényegre törően és tömören megfogalmazva:

Mondd: Allah Egy, Allah Örökkévaló, Nem nemzett és nem nemzetett, És senki hozzá nem fogható.

Allah itt magát az Istenséget jelenti, legfőképpen az Istenség abszolút közepét. A lényeg az, hogy a puszta teremtmény nem csak nem isten, hanem nem is hasonlatos Istenhez, vagyis az Istenség abszolút centrumához. Az egyénnek az a feladata, hogy tiszta teremtménnyé váljék az Istenség előtti teljes és őszinte meghódolás által, tudván, hogy az ő nem-teremtett élő lényege, élő fénye az Istenségben, vagyis Allahban van. Az őszinte meghódoláshoz szükséges az a belátás, hogy az egyén igazi alanyisága az Istenségben van. S az egyén Istentől kapott küldetése az,, hogy engedje külső teremtményiségében érvényesülni a belső istenségét, vagyis isten-mivoltát. S noha a külső ember, aki csak teremtmény, nem csak nem isten, hanem még csak nem is hasonlatos Istenhez, de a belső ember, aki Adam Kadmon, vagy Adam Kadmon egy analogonja, már hasonlatos az Istenhez a Tényleges Teremtés előtti mindhárom isteni személy, vagyis Visnu, Brahmá és Síva vonatkozásában. Az Isten az első fokon, az első páda szintjén mint Atigúna Brahman még izomorf örökkévaló önmagával, de a továbbiakban egészen a 98-ik fokig legföljebb hasonló önmagához, s ez a hasonlóság is csak belső mivoltja szerint áll fönn. A 98-ik fok visszatérés a Keter szintjére, a Keternek pedig az első pádát kell realizálnia a ténylegességek szintjén. A 99-ik fok a metafizikai felébredettség szintje, a vég (99), melyben az egész út (90) összevonatik, s ez a fejlődés (90) végső eredménye. A végtelen ugrás (312) csak a 99-ik fokról következhet be a tiszta logika (312) segítségével. A tiszta logika (312) pedig a számok titka (312), s ez a szabad jelentés (312).

A szabad jelentés, s ezzel együtt a szabad sors is csak a 99-ik fokon valósulhat meg. Ezen a fokon az emberi személy már nem csak öndeterminált, hanem pándeterminált is, s az egész mindenség javáért küzd és teszi meg erőfeszítéseit.

Az ember küldetése az, hogy egy alkímiai transzformációs folyamatban természetes jellegű puszta teremtményiségét átalakítsa természetfölötti tiszta teremtményiséggé. A tiszta teremtményiség pedig az egységlogika által valósul meg, midőn az ellentétek egymást áthatják, s jelen esetben a teremtőiség és a teremtményiség is áthatják egymást. Tiszta teremtmények az Új Ég és Új Föld eljövendő világában lesznek, mely Szép Új Világ a Nagy Létforradalomban valósul meg az Istenség első analogonja, a bibliai Ádám reinkarnációs vonala mentén. Amíg a Szép Új Világ, vagyis az Új ÉG és Új Föld meg nem valósul, addig a világban csak puszta teremtmények vannak, akik nem csak nem istenek, hanem mindaddig nem is hasonlatosak az Istenhez, míg a tiszta iszlám tudatállapotát föl nem veszik. Mert noha az egyén maga nem születik bűnösnek, de már fogantatása pillanatától a világban ólálkodó bűn az Akárki hatalma miatt elkezd rátelepedni és elkezdi megszállni, s amennyiben az egyén nem tesz erőfeszítéseket önmagáért és másokért, a világban lakozó és az Akárki által hordozott Eredendő Bűn egyre jobban megszállja, s egy átokburkot hoz létre körülötte, s így az Istenhez nem hasonlatos külső ember elszigetelődik az Istenhez hasonlatos belső embertől és a belső emberben lakozó belső istentől. Így noha az egyén istensége eredetileg aktuális volt, ez az aktualitás a bűn által visszaesik puszta potencialitásba. Ezért a bűnben élő emberekre (egyénekre) egyáltalán nem lehet mondani, hogy istenek. De az ellenmegvilágosodás ellenbeavatási erői egyre több embert rászednek, s egy hamis világvallás keretében ráveszik őket, hogy ők nem csak potenciálisan, hanem aktuálisan is istenek, akiknek mindenhez természet adta joguk van, s "istenségüket" teljesen realizálhatják modern önmegvalósítási technikákkal: tőkefelhalmozással és agykontrollal.

De akinek a pénz az istene, s nem az Élő Isten, az nem a megistenülés felé halad, hanem az elsátánosodás felé. Mert a modern pénz a sátán eszköze, s ezért az Isten embere a pénzhez szakrális módon kell, hogy viszonyuljon. A pénz csak általános érték, de nem a Legfőbb Érték, mivel a Legfőbb Érték maga az Élő Isten, s ha valaki nem az Istent imádja és nem az Istentől várja el a jót és sorsának jobbra fordulását, hanem a pénzt imádja, s a pénztől várja sorsa jobbra fordulását, akkor az ilyen személy a legförtelmesebb bálványimádásban van, s a társítás bűnének a legsúlyosabb formáját valósítja meg, mivel a pénzt olyannak tekinti mint az Istent, s a pénz ebben az imádatban Mammonná válik. Jézus pedig világosan megmondta, hogy nem lehet 2 urat szolgálni: az Istent és a Mammont. Az Akárki, az üres és puszta általános alany: a das Man az általános értékben: a pénzben "realizálódik" mint Mammon. A Mammon pedig csak egy absztrakt jelképe a Széth mögött álló Krisnának, aki valójában Iblísz, aki az Istenségen kívül akar Isten lenni, de így csak Ellenisten lehet. A hamis önmegvalósítás a Krisnatudatban való önmegvalósítás. Ezen az úton haladva egy személy látszólag istenné válhat, s belekerülhet az "istenek" világába, de előbb-utóbb újra elbukik, mely bukás nagyon fájdalmas. S erre az embereket Sákjamuni Buddha, a nagy próféta már figyelmeztette.

Krisna az, aki látszólag mindent megad, még látszólag az istenséget is, de csak akkor, ha őt imádják. S a Krisnalóka is csak illúziója az igazi Paradicsomnak.

Amit okvetlenül tudni kell, az az, hogy Krisna és Rádharáni jelentik a Jó és Gonosz tudásának fáját. A jó e tekintetben Rádharáni, a gonosz pedig Krisna, aki hamis jóságát folytonosan Rádharánitól veszi át, a problémákat pedig átterheli alattvalóira, akiknek a hamis imádatért látszólag ingyen kapott üdvük előbb-utóbb elfogyatkozik. Krisna és Rádharáni képviselik a Neptunuszt, melynek szimbóluma egy 3-ágú szigony. Ez a szigony valójában Síváé, s a szigony a világ feletti uralmat szimbolizálja. Krisna és Rádharáni archetipusa az édeni állapotot mutatja meg, de csak szimbolikusan. A felébredő számára a nagy feladat a szinopszis: az együttlátás. Az önmagát Adam Harisonban megtapasztaló személy az őstükörbe nézve megláthatja Krisna és Rádharáni archetipusát, de ez kísértés, mivel nem imádni kell őket, hanem szinoptikusan egyesíteni a 2 képet, s ekkor előáll Adam Kadmon tükörképe, s Adam Harison így visszaemlékezhet eredeti önmagára: a Belső Emberre: Adam Kadmonra. Ez a tökéletes archetipus a trident (trisúla) középső szárának felel meg, s ez a harmadik út, a szintézis útja.

Lényeges azonban, hogy az ember az Istenségtől sorsot kapott, s ez a sors (147) egyúttal irány (147) is, mely megmutatja, hogy merre kell az egyénnek haladnia. S a kapott sors mindenkinél isteni sors, csak a sátán beavatkozása miatt romolhat meg a sors, s így csak a negatív beavatkozás által alakul ki a balsors. A sorsba bele van integrálva az előző életek tettkövetkezményei is, de nem mint büntetés, hanem mint jóvátételi feladat.

Az Igazság Ítélőszéke (523) Ozirisz ítélőszéke, s mivel Ozirisz sajátszáma a 42 (42=3*14), ezért Oziriszt 42 másvilági bíró képviseli. Az ítélőszékben maga a megítélt ül, a 43-ik, akit 42 bíra ítél meg. A megítéltnek rá kell döbbennie, hogy voltaképpen a 42 bíra saját magának a kivetülései, s az igazságszolgáltatás (523) úgy következik be, hogy az egyén saját magát ítéli meg, s ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, kénytelen igazságot mondani, mivel csak az igazság kimondása könnyebbíti meg a lelket. A 42 bíra kérdései az egyén saját kérdései, melyek lelkiismeretéből jönnek elő.

Ozirisz az Istenatya maga, aki minden emberben jelen van, de az egyén csak hosszas beavatás után tud oda eljutni, hogy ő végülis egy Ozirisszel. Amíg a teljes beavatás meg nem történik, s amíg az egyén nem jut el a tiszta Ozirisztudatra, addíg az ítélőbírák külső személyeknek tűnnek, s olyan ítéletet hoznak, hogy átmeneti másvilági tartózkodás után az egyénnek egy más, egy új személyiségben újra kell születnie az anyagi világban. S amíg az egyén nem végezte el az Istenségtől kapott küldetését, addig nem is tud tiszta Ozirisztudatra jutni. Az Oziriszt képviselő 42 bíra az igazi Érettségi Bizottságot képviseli, s azért vannak 42-en, mivel a Tudás 42 könyvéből kérdeznek.

A legjobb az, ha az egyén már életében szembesül a Végítélet kérdéseivel, s még életében felkészül a nagy vizsgára. Ha csak egyetlen személy is tökéletesen megfelel a nagy Érettségi Vizsgán, akkor az egész emberiség, s az egész világ megmenekül. A vizsgára készülőknek a szent feladata: a szent titok megfejtése (523). S mi a szent titok (389)? A Rejtett Centrum (389), mely maga az Istenség, akit az iszlámban Allahnak neveznek. Az Istenség sok isten szeretetben összefonódó egysége, akik nem is annyira részei, mint inkább alkotói az Istenségnek. Az istenek egyek a tökéletes szeretetben, ezért az Istenség maga a Tökéletes Szeretet (525), a Lét megszentelődő mélysége (525), az Isten saját valósága (525), aki túl téren és időn, életen és halálon (525) található meg. Ez az Istenség a Transzcendátorpont (525), a Vanpont, mi/ki nem a másvilágon (vagyis a tükörszférában), hanem a túlvilágon: a Transzcendenciában található meg, s az egyén feladata önmagával szemben az, hogy ezt az Istenséget befogadja, s a Transzcendenciát immanenciává tegye, vagyis saját élő lényegévé és eredendő valóságává.

A metafizikai érettségi vizsgára el kell végezni az önkutatást, mert ezáltal valósulhat meg önmagunk ismerete. A helyes önkutatás az egyetlen megfelelő eszköz, hogy felismerjük a feltételek nélküli, abszolút létezőt, akik vakójában vagyunk. Az önkutatás a közvetlen ösvény, a többi ösvény közvetett. Az önkutatásnál a fő kérdés az, hogy: Ki vagyok Én? Minél tisztább válaszokat adunk e kérdésre, öntudatunk is annál tisztább lesz. E kérdésben az is lelepleződik, hogy a keresett én maga az önmagához viszonyulás, a kérdésben pedig az önmagához viszonyuláshoz viszonyulunk. A transzcendentális vizsgálatban egyre jobban tudatosodik bennünk, hogy mi nem vagyunk, s egyre inkább megsejtjük a lényeget, hogy igaz valónk szerint egy isten vagyunk az Istenségből, egy fénysugár a Fény teljességéből. Mert: fenn a fény és lenn e lény. A lény az Élő Fény árnyéka, s a transzcendentális vizsgálódásnál a lényeg az, hogy fölfedezzük, hogy a szerepet játszó árnyék-valónk nem az önvalónk, az igaz valónk, hanem a fény (108), a mi igazi valóságunk, az auton (108), az önvalóság (194): az, aki a maga ura (194): a végtelen (194). Ez az auton az önöny (138), a magát magának adó (138) Isten (138), aki lényegénél fogva hatalmas (138). S Isten a mi igaz valóságunk.

A természetben született egyén 3 fejlődési fokon megy keresztül. Ezek a tudat, az öntudat és az ész. Ezen fokok megfelelnek a koncentráció, meditáció és kontempláció, illetve az objektivitás, szubjektivitás és szurjektivitás, továbbá a naivizmus, szolipszizmus és metaszolipszizmus fokozatainak. A transzcendentális alapkérdés segítségével eljuthatunk az öntudat csúcsára, de ahhoz, hogy az Ész szintje megvalósulhasson, rá kell hangolódni a csendre. A tiszta csend a tiszta semmi, a semmi pedig a tudat (144) az énrejtő (144) lényegi mivolta. A Tiszta Tudat (421) lényegében a Tiszta Semmi: a Létsemmi, vagyis az Atigúna Brahman. Ezen a szinten már nincsenek kérdések, s már az sem érdekel minket, hogy: ki vagyok én, mivel meghaladtuk e kérdést is, s az Én már nem rejtett többé, mert magunk vagyunk az ÉN (ANI), vagyis a Semmi (78) (AIN), a Csend (78), de már kitisztult és nem pusztán reflektált módon.. De a gyakorlati életben e 3 fokot többször is meg kell ismételni, míg meg nem valósul a tökéletesen működő Ész: az igazi MEGVÁLTÓ.

TAMERLAN.... FOLYTATÁS