17.

A HITELESSÉG LÉNYEGE

A hiteles létezés a nem-hamis, igazi létezés. Ennek feltételei a következők: a hiteles személy: 1. képes önmagát választani, 2. képes önmaga lenni, 3. képes a létét elsajátítani. A 3. feltétel azt jelenti, hogy az autentikus egyén képes önmagába beavatódni, mintegy önmagát önmagába beavatni, vagyis képes beavatottá válni. A lét elsajátítása az önlét megvalósítása, az Önvaló feltárása: az eredeti (első) beavatás tartalmának elsajátítása, magáévá-tétele, vagyis a pusztán ontikus lét átváltoztatása ontologikus létté. Mert a létmegértés az ontikus létezésben is jelen van, de csak az ontologikus létben vesszük magunkhoz a létmegértést a létértelmezésben.

A beavatott (vagyis az önmagába beavatott) az, aki minden nehézség ellenére is képes önmagát választani, felismerte igazi önmagát és önmaga mellett döntött, továbbá elsajátította az önmaga-lenni-tudást, vagyis a tudások tudását, a legfontosabb tudást: a kulcstudást. Az igazi beavatottra jó példa Ramana Maharishi, aki ifjúkorában teljesen hitelesen döntött Önvaló-önmaga mellett. Az igazi beavatásra vágyó hiteles tanítvány számára ő egy igazi példa, akit érdemes követni.

Mi a beavatás értelme? Az ittlét létének a megértése és a gond felszámolása. Az ittlét a lét ittsége, vagyis az abszolút valóságnak: az Istennek (vagyis az Ősténynek: a vagyoknak) a bejelentkezése a véges személyes létezőbe, a relatív énbe, vagyis az egóba. Az egó a Lét ittsége révén tud megszabadulni a hamisságától. Az ittlét igazi lényege így fogalmazható meg: Én és az Önvaló egy vagyunk.

Az ittlétet időiség jellemzi, s innen ered a gond. A beavatás során az ittlétet visszavezetjük az önlétbe, vagyis az énséget visszavezetjük az Önvalóba, s így túllépjük a puszta időiséget, s átlépünk az időfölöttibe, vagyis az Örökkévalóságba. Az ittlét ittje és mostja valójában ebben az önvisszavezetésben valósul meg. A beavatás így tehát úgy adódik, mint az időiség hiteles megélése, s elsősorban is a sajáthalál megélése a halál elsajátító megértése folytán. A halálhoz előre kell futni, s mint létünk végső horizontját megérteni. Így a halál maga lesz a tiszta átváltozás, az időiségből az időfölöttiségbe való átlépés kapuja. A puszta halál, az elsajátítatlan halál még nem jelent beavatást, s ha elmulasztjuk halálunk igazi elsajátítását, akkor újra kell születnünk, hogy megint lehetőségünk legyen az igazi halálra, mely nemcsak elmúlás, hanem a tökéletes transzfiguráció: az endúra maga. A lényegi átváltozást jelentő halálra egész életünkben készülni kell, s ha tökéletesen fölkészültünk, akkor halálunk egyben tökéletes átváltozás is lesz a túlvilágra. A hiteles halál példáját Jézus adta, s így a feszület lehetőséget ad a sajáthalál hiteles átélésére és a beavatottság elsajátítására.

A gond lényege az, hogy vajon képes vagyok-e (igazán) önmagammá válni? A gond a halál hiteles elsajátítása. S mivel a halál lényege az egó elvesztése és feladása, így a gond nem más, mint az egó (vagyis a relatív én) visszavezetése az Önvalóba, vagyis az abszolút énbe, az önazonos Énbe, mely önazonosságánál fogva semmi mással nem azonos, csak saját magával, így tehát az Önvaló: Én-Én.

A világban-való-lét lényege szerint gond, ha azt az egó uralja. S a gond lényege éppen az, hogy miként igázhatjuk le az egót, a relatív ént, mely eszközökkel és társakkal azonosul ahelyett, hogy a romlatlan tiszta (ön)azonosságban lenne. Ha az egó uralja az Önvalót, ez a bűn állapota, melyet a lelkiismeret (A45) jelez a sors bajain, elsősorban a betegségeken keresztül. A cél az aranykori létállapot megvalósítása, melyben az ittlét önnön igaz valóságába: az önlétbe van beágyazva, az ittlét az önlétben, az Önvalóban pihen. Az önlétszerű ittlét világbanléte nem világbavetettség, hanem maga a tiszta világlás: a világ folyamatos kiárasztása önmagából, önlétéből. A bűnbeesés lényege az eredeti hiteles állapot elvesztése volt a rossz döntés alapján. E döntés miatt az ember elvesztette a férfiasságát, s ezzel együtt a nőiesség is elveszett. S e veszettség állapotában az ember nem nélküli Akárki lett. A bűn pedig maga az Akárki, így tehát a bűnbeesés következtében az ember (der Mann) az Akárki (das Man) foglya lett. A férfi puszta hím lett, a nő pedig nőstényszerű asszonyállat. A beavatás így tehát a férfiasság illetve a nőiesség újrarealizálása. A tömegszerű masból, a masszából, az önlét puszta másából virré, hérosszá kell újra válni. S a nővé tett társsal nem külsődlegesen, hanem belsőleg kell egyesülni, a rideg külvilágot mágikusan visszavonva az álom varázsvilágába, s ilyen módon megvalósítva a tündéri létezést.

A cél az autentikus létezés (A77) megvalósítása Ez a megvalósítás a beavatásban valósul meg a beavatás (A36) lényege pedig az önutólérés (A36). Én min Én (A33) mindig is voltam, mivel tisztán önmagamban véve teremtetlen vagyok. A világbavetettségben azonban úgy tapasztalom meg, hogy magamat nem én teremtettem meg, hanem más. S a beavatásnak éppen ezt a másság-tudatot kell felszámolnia, s el kell jutni az önmegteremtés (A58) intuíciójára és tapasztalatára. A lényeg az, hogy Én, mint nem-Én (A48) hoztam létre önmagamat, de Én, mint Én mindig is voltam. Az Én, mint Én a Purusa, az Én, mint nem-Én pedig a Prakriti. S önnön prakriti-természetemet kell átvilágítanom, hogy új születést nyerjek. Amíg azonban újjá nem teremtem magam, addig csak az a tapasztalat valóságos, hogy létemnek nem magam vagyok az oka. De ahhoz, hogy önmagam legyek, s egyúttal önmagam oka is, az szükséges, hogy adott-létemet, vagyis öröklött meglétemet felvállaljam, még akkor is, ha ez a lét negatív és inautentikus. Az igazi hősiesség éppen abból áll, hogy felvállaljuk az öröklött inautentikusságot és eltökéljük magunkat a hiteles lét megvalósítására. A hősiesség azonban bölcsességgel kell, hogy együtt járjon. Azt kell belátnunk, hogy az öröklött inautentikus lét csak látszat, s igazi valónkat a káprázat ereje takarja el és másítja meg. De e káprázatnak véget vethetünk a halálerők adekvát átélésével és átélésen keresztüli transzmutációjával. Azt kell magunkban tudatosítanunk, hogy az igazi halál nem lehet igazi valónk: az Önvaló halála, hanem csakis az egó és a bűn halála, s így az Eredeti Létet: az önlétet elfátyolozó idegen hatalom halála. A halálban tehát önmegvalósítási lehetőség rejlik, s az igazi hősiesség által a halálban való tökéletes lehetőséget valósíthatjuk meg. Csak az elrontott halál rossz, az igazi halál nem leront minket, hanem csak megszabadít a nem-hiteleslétezéstől, vagyis a bűntől, s így szabaddá tesz. S a végső cél a szabad lét realizálása, a szabadság pedig lényege szerint: tudás. A relatív tudás különböző dolgokra vonatkozó tudás, az abszolút tudás pedig nem más, mint az önmaga-lenni-tudás, s ez maga a hitelesség. A szabadság realizálása így tehát a hitelesség realizálása. Csak akkor lehetünk szabadok, ha hitelesek vagyunk, vagyis ha képesek vagyunk önmagunk lenni és önmivoltunk szerint megnyilatkozni. A lényeg tehát: a hiteles ember önmagában szabad.