27.

Útonlét és felszabadulás

Az útonlét a célra-irányultság léthelyzete, az a helyzet, mikor valaki úton van, s halad a célja felé. A lényeg (121) a legfőbb cél (49) felé való haladás, s a kegyelem (121) ebben a haladásban valósul meg. Maga a legfőbb cél, mint teljes megragadottság nem létezik, hiszen tökéletes elérése és megvalósítottsága a céljelleg megszüntét jelentené. Az abszolút cél (273) tehát véges módon elérhetetlen, ami abból is érthető, hogy az abszolút cél magát az Abszolútumot - mint állapotot és tökéletes jelenvalóságot - jelenti. Az abszolút cél (273) a legnagyobb titok (273), ez a titok azonban üres titok(273), s ezért ez a véges értelem számára felfoghatatlan, s véges lény számára megközelíthetetlen. Maga az Abszolútum állandóan jelen van, de jelenléte transzcendens, tehát léte transzcendens jelenlét. S mivel - ha transzcendensen is -, de jelen van, öröktől fogva elért, bár ez az elértség transzcendens, a csak véges számára megfoghatatlan.

A legfőbb cél (49) tehát mint transzcendencia minden pillanatunkban jelen van, de mint maga a tiszta lét (349), az abszolút harmónia (349), az egyetemes Önvaló. A Cél tehát éppen állandó transzcendens jelenvalósága miatt végességként nem létezik. A végső cél (174) nem lehet valami (megnevezhető rendszámfokú) létező, ami "konkrétan", akár gondolatilag is megragadható lenne. A végső cél lényege szerint minden létező, minden véges tagadása, pontosabban meghaladása. A Cél végsősoron maga a semminek tűnő tiszta lét, a Brahman, pontosabban ennek tételezése a szubjektum számára.

A Cél tehát nem egy megragadható létező, hanem egy abszolút üresség és tisztaság. A létezeti világban tehát a Célban-lét, vagyis a Létbe-ágyazottság csak a véges létezők érzelmi-hangulati negálása által lehetséges, vagyis azáltal, hogy a világban a létezőket mint csak létezőket lényegtelennek ismerjük fel, s magát az egész világot, mint a létezők rendszerét, káprázatnak. A létezők között való létbe-ágyazottság, a Célban-lét a lebegés. Hiszen lebegünk valamiben, mégpedig a káprázatban. A végesben nincs szilárd pont (326), mely által a tiszta szakralitás (326) megmutatkozhatnék, s melyben meg lehetne kapaszkodni. De ki lehet jelölni helyeket, melyek kapcsolatban vannak a metafizikai szilárd ponttal, a Mozdulatlan Mozgató (431) esszenciájával. Egy-egy ilyen hely egy-egy szentély (326), ahol a Cél szakralitása (343) megmutatkozik. Isten Országa (343) az ilyen szentélyekben realizálódik.

A létezők gyökere az Abszolútumban van, s így a szilárd pont is maga az Abszolútum. Ez a szilárd pont azonban nem itt vagy ott van, e pont nem valami végeshez-kötött. Maga a pont is fogalma szerint a hely transzcendenciája. A pont önmagában nem tartalmaz információt hol-létéről. A pont hol-létét csak külsődleges rámutatás alapján állapíthatjuk meg. A tér pontjai csak külsődlegesen különböznek egymástól, s nem lényegük szerint, ezért a tér lényege szerint egyszerű. A szilárd pont holléte tehát végsősoron meghatározhatatlan: itt is van, ott is van - s végsősoron mindenütt van. A szilárd pont mint jelenvalóság végülis a Tér, a Nagy Üresség, mint lényeg pedig a világegyetem transzcendens középpontja, az Isten Szíve.

Megkapaszkodni tehát nem a véges ittben és mostban kell, mivel a szilárd pont nem köthető véges létezőkhöz. Mindenütt ott van e pont, de transzcendensen. Mindenben a Brahman van, tehát minden jelenségnek van lényege, minden káprázatnak van gyökere. Az igazi megkapaszkodás és támasznyerés tehát nem egy végeshez-kötődésben történik, hanem magában a lebegésben: ami lebeg, az valódi nyugalomban van, egy tökéletes egyensúlyban. S mivel az ember végsősoron nem materiális megkapaszkodásra törekszik, hanem egzisztenciája, s egyben boldogsága és szabadsága megtámasztására, ezért kapaszkodása, s így lebegése sem materiális, hanem intellektuális, pontosabban hangulati. A jelenség szintjén nem tagadhatjuk az anyagi világot: az igenis létezik, de létezése csak jelenség, s nélkülöz minden (igazi) lényeget. A Lényeg az anyag és a világ mögött van. Tehát a világ - bár materialiter létezik -, de lényege szerint túlmutat önmagán egy transzcendens valóság: Isten felé. S mint csak önmagában-valóság lényeg-nélküli, s így káprázat. A káprázat éppenséggel nem jelenti, hogy ami káprázik, az ne lenne létező. Sőt a káprázó maga a létező, amennyiben önmagában megállónak és önállónak tartjuk.

A cél a buddhaság (91), a harmónia (91), a megváltott létezőség: az az állapot, amelyben teljes valónkat átjárja az Istenség szelleme, melyben megtaláltuk végső énünket: a Brahmant, s ezzel transzcendensen eggyéváltunk. Mivel azonban a dialektikus létezés, a világ időbe-vetett, a Végső Cél mint állapot is megsokszorozódik az időben, s egy tartós, minden változásban önmagában megmaradó egyensúlyi folyamatként jelenik meg. Maga a Brahman az abszolút állapot (a Cél), de legfőbb megnyilvánulása: Isvara (Ősúr vagy Ősvár) már állandó változásban és fejlődésben van. Isvara léte időbeli, de időbelisége mögött az élő Örökkévalóság húzódik meg, s így minden változásban önmagánál, vagyis a Brahmannál megmaradó, tehát autentikus. A Cél, bár lényege szerint állapot, a világban mint folyamat, tehát mint út (Tao) tételeződik. Az abszolút cél megfogalmazhatatlan, elérhetetlen - mivel teljes mértékben transzcendens. De egyben állandóan jelen van, de transzcendensen, a véges mint véges számára elérhetetlenül. A Célnak tehát meg kell világosodnia kettős értelemben is: egyrészt világossá, érthetővé és elérhetővé kell válnia, másrészt világivá, vagyis a véges létező számára megragadhatóvá. Az abszolút cél az Atigúna Brahman (Allah), mely mindenek fölött áll. S ezen abszolút cél a mekkai kába szentélyben világosodik meg, s minden olyan szentélyben is, mely a fő szentéllyel szellemi és spirituális kapcsolatban áll.

A felszabadulás az útonlétben valósul meg, a Célhoz való közeledésben. Az útonlét ugyanis az esszenciához való megtértséget, az igazi Istenhez-fordultságot jelenti. Az útonlét szellemi aktivitással jár, s ez lényegében a metafizikai megvalósítás folyamata. Az útonlét, a zarándoklás igazi célja a belső szentély, a szív barlangja. A barlang titka (212) pedig a belső Isten (212), aki lényege szerint a lélek legbelső csendje (212), mivelhogy az Isten a Csendben, vagyis önmagában lakozik. A belső Isten pedig a szellemszikraatom, a szív transzcendens valósága. Ezt az ősatomot kell megtalálni, s ha ezt megtaláltuk, akkor ráleltünk az élő igazságra, az Örök Célra, s ezzel a transzcendens zarándoklat beteljesedett, s a szabadság eleven valósággá vált.