28.

A szentmise rendje

A szentmise rendje (377) olyan liturgikus rend, mely biztosítja a misén résztvevő hívő számára, hogy előbbrehaladjon végső célja: a teljes kibontakozottság felé. Ez a rend biztosítja, hogy a szentmise által megvalósuljon Jézus eljövetele (377). A szentmise elvileg egy szervezett csoportos beavatás, melynek célja az üdvösségtudat kialakítása és az Isten Országára való felkészítés. A szentmise (301) által megidéztetik a szentek ereje (301), s ezért a mise elvileg egy nagy beavatás, melynek során a szentség megérinti a hívő tudatát. A szentmise igazi célja a Nagy Beavatás (315), melynek során az Isten valóságosan realizálódni kezd. S Jézus titka (315) maga a Nagy Beavatás, s ennek tartalma az istennéválás (315). S ahhoz, hogy a szent cél megvalósuljon, felszentelésre van szükség. A felszentelés (315) az, mely által megvalósul a felszentelt tárgy vagy személy isteni működése. A felszentelés a tiszta áldozat által történik, ezért ahhoz, hogy a felszentelés érvényes legyen, az áldozatnak kell szentnek és tisztának lennie. A szentmisén tehát valódi áldozat kell, hogy megvalósuljon. A keresztény gyakorlatban azonban nincs igazi szentmise, mivel összekeverik az Istennek bemutatott tiszta áldozatot a Sátánnak bemutatott helyettesítő áldozattal. Hagyományosan az Istennek bemutatott áldozati állatnak tisztának és fogyatkozás nélkülinek kell lennie, s ha egy ilyen ép lény van feláldozva az Istennek, akkor az áldozatból szentség árad ki, s az áldozati eledelből evők mind megszenteltetnek. De a Sátánnak szentelt áldozat nem megszentelő, sőt átkot teremtő. A helyettesítő áldozat nem Istennek szól, hanem a Sátánnak. Hiszen az Istent a tiszta és őszinte bűnbánattal lehet megnyerni, s nem a helyettesítő áldozattal, mely Istennek nem kedves, hanem csak a lélek megrontójának. Isten minden vétkesnek megbocsájt, aki őszintén megbánja a bűnét. A bűnbocsánat után az Istenbe való reintegráció következik a helyes áldozat révén. S a helyes áldozat mentes a helyettesítő áldozattól, hiszen az utóbbi áldozat igazságtalan: nem az bűnhődik, aki elkövette a bűnt. A helyettesítő áldozat a bosszú logikáját követi, a bosszú által azonban a bűn inkább csak gerjesztődik, mint kioltódik. Saul Rabbi (fedőnevén Pál Apostol) szerint átkozott, ami fán függ, s misztikájában a fa alatt Jézus keresztjét érti. Azt is kijelenti, hogy Jézus maga az Átok, noha ilyent Jézus nem nyilatkoztatott ki magáról. S ez nem az ő magánvéleménye, hanem Jézus korabeli farizeus ellenségeinek a véleménye, akik Jézust mint bűnbakot, mint helyettesítő áldozatot jelölték ki. Eme gonoszok utódai és cinkosaik pedig azt hirdetik, hogy Jézus az Isten ama báránya, ki elvitte a világ bűneit, sőt most is mindig elviszi. De ha elvitte a világ bűneit, akkor miért szaporodik egyre jobban a világban a bűn? S vajon meddig bírja Jézus, hogy mások bűnét ő hordozza? A bűnök sokasága miatt ő folytonos büntetés alatt van, s így mások bűne megkötözi őt, s így nem tud viszajönni a világba, hogy rendet és isteni békét teremtsen. Ezenkívül a bűnök borzasztó terhe a katolikus és ortodox hívők vállait is keményen nyomja, mivel ezek a hívők Jézussal valóságosan egyesülnek a szentáldozás alatt. De a protestánsok vállát ilyen teher nem nyomja, mivel náluk nincs szentáldozás, csak emlékeztető úrvacsora. Egyes protestáns irányzatok pedig a bűneiket egyenesen Jézusra málházzák, s vele együtt a katolikusokra. Ők azonnali üdvöt akarnak, s elutasítják a személyes bűnhődést, s ezért elutasítják a tisztítótüzet is. Pedig a tisztítótűznek komoly szerepe van. Isten a vétkeit őszintén megbánóknak megbocsájt, de igazságossága megköveteli, hogy az elkövetett bűnért valaki megbűnhődjék, lehetőleg maga az elkövető. Pokolra csak az juthat, aki nem bánja meg őszintén a bűneit. Aki azonban tisztán megbánta minden bűnét, de még nem tette mindet jóvá, az átmenetileg tisztítótűzre jut, s itt tölti le maradék büntetését.

Hét kozmikus létterület van, s ezek közül a legalsó az anyagi létterület. Ez a legalsó csakrának: a gyökértartó csakrának felel meg. E fölött van a tükörszféra valóságrendje, s ide tartozik a pokol, s a látszatmenny, melyet ellenpokolnak is nevezhetnénk. Ez a létterület a nemi csakrának felel meg. A köldökcsakrának megfelelő létterület a tisztítótűz. A tisztulás a manipura csakrában megy végbe. Ezután következik a Paradicsom, az üdvözültek létterülete. Ez a szívcsakrának felel meg. A szívcsakra a legalsó pádának felel meg, vagyis az Isvara-Trimurti fokozatának. Valójában a további pádák is a szívben vannak, de ezek szimbólumai a szívcsakra fölött. A szagúna Brahmant jelképező Fiú a torokcsakrához tartozik, a nirgúna Brahmant jelképező Atya a parancs-csakrához, vagyis a homlokcsakrához, végül az atigúna Brahmant jelképező Krisna a szahaszrára csakrához.

A lényeg az, hogy igazán fejlődjünk. Mivel azonban a fejlődés gyökere az ellentmondás, ezért a Sátánnak, és angyalának: Lucifernek óriási szerepük van. A fejlődés azonban csak úgy valósul meg, ha az egész folyamatot Isten irányítja, s a fejlődőkben újra és újra békét teremt. A Sátán az állandó modernizáció híve, a modernizáció azonban mindig feszültséget szül, s az igazi fejlődés csak úgy valósulhat meg, ha a Sátán modernizációira az Isten állandó archaizációval felel. Mert a Sátán léte lehetőség-lét, s ezért modernizál állandóan. Ezzel szemben az Isten léte a ténylegesség-lét, mert Isten maga a Tiszta Ténylegesség, az Actus Purus. A Sátán azt sugalmazza a lényeknek, hogy érd utol Istent, hiszen ha nem is vagy Isten, majd az leszel az evolúció által. Erre Isten a lényeket egyre mélyebb isteni önismeretre vezeti, s megmutatja nekik, hogy miként lakozik bennük valóságosan, mint igazi lényegük. A fejlődés végén a Sátán megvalósítja a vulgáris autoteizmust, az egoizmus végkifejletét. Erre Istennek csak egy válasza lehet: a szakrális autoteizmus, melyben Isten mint szeretetegység valósul meg a lényekben.

A szentmise feladata végsősoron a szakrális autoteizmus megvalósítása. E realizációhoz azonban meg kell tisztítani a mise liturgiáját. Az Örök Pápa, a Transzcendátor kinyilatkoztatja a megfelelő időben, hogy nincs többé helyettesítő áldozat, hanem mindenki feleljen önmagáért. Ez akkor valósulhat meg, ha Isten mindenekre kiárasztja magát, s mint mindenekben jelenlévő, mindenekben tiszta lelkiismeretet ébreszt. Az uralkodó nem büntethető alattvalói bűneiért, hanem csak azért, hogy nem volt olyan jó uralkodó, hogy megakadályozza a bűnöket. Alapelv az, hogy a bűn nemtudása nem mentesít. A tudatlanság nem mentesítő ok, mivel eredetileg minden lény tiszta öntudattal rendelkezik. Az Önvalóról való elfelejtkezés (666) maga a bűn. Ha valaki tudatlanságban követi el a bűnt, éppoly bűnös, mint aki a bűnt tudatosan követi el. Az állat, a növény és az ásványvilág lakói éppúgy felelősek mint az ember, bár nekik kisebb a felelősségük. Egyetlen állat vagy növény sem szenved ok nélkül. A karma törvénye rájuk is érvényes, hiszen eredetileg ők is öntudatos lények Istenben. Ha segíteni akarunk egy szenvedő tudatlanon, akkor vezessük el őt az őszinte bűnbánatra. Minden bűnösnek azt a kérdést kell feltenni, hogy: miért felejtkeztél el az Önvalóról? Hiszen ha nem felejtkeztél volna el igaz valódról, akkor most nem szenvednél! A megváltás kulcsa ezért az, hogy a lényekben vágyat ébresszünk igazi lényük: az Önvaló iránt, s felébresszük bennük az Önvalóra való emlékezés akaratát. Mindezek alapján beláthatjuk, hogy miért bűnös dolog a helyettesítő áldozat, s miért kell ezt a hamis áldozatot érvénytelennek kinyilatkoztatni. El kell érni, hogy Jézus többé ne legyen Átok, s ha ezt elértük, akkor már lehet szó tiszta áldozatról, mely által a tiszta hívő tisztán részesedhet Isten létéből. A szentmise rendjének az az értelme, hogy megvalósuljon a szentmise értelme: az Istenből való részesedés. Ehhez először is meg kell idézni a 4 pádát, melyek a következők: az Egyisten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A szívre kell koncentrálni, mivel a Szentlélek a szív esszenciája. Ha ráhangolódtunk Istenre, ha megvalósítottuk a metafizikai regressziót, akkor e regresszióban kell megbánni vétkeinket, s így tisztára mosni lelkiismeretünket. Az Ige Liturgiájában ki kell terjesztenünk a metafizikai redukciót, s szellemileg meg kell valósítanunk önmagunkban az igét, s katarzist okozó igazságokat kell felismernünk. Az Ige Liturgiájában el kell végezni a tudat demodernizációját és azt újra archaikussá kell tenni, megidézve így az aranyvalóságot, a Paradicsom valóságát. S ha már elértük a kellő fogékonyságot, akkor jöhet az Áldozat Liturgiája. S itt elsősorban a misét bemutató papról (papokról) van szó. Az áldozó papnak a szakrális szolipszizmus léthelyzetébe kell helyeznie magát, felfogva, hogy ő végsősoron egy a hívőkkel, s ha ő eszik az áldozati eledelből, akkor a hívek is esznek abból. De a híveknek is aktívaknak kell lenniük, hogy a szentáldozás erejét megnöveljék. A Legfőbb Áldozó maga a Transzcendátor, az Örök Pápa, aki a Szentléleknek princeps analogátuma, legfőbb megnyilatkozása. A nagy metafizikai redukciót a transzcendátornak kell elvégeznie. A transzcendátor visszavezeti önmaga által önmagát önmagához, s így lesz igazán önmaga. A transzcendátor metafizikai akciója révén a külső Fiú, a külső Atya és a külső Isten: Krisna is áldozópapokká válnak, s így veszi kezdetét az igazi világáldozat. A transzcendátor kivetíti a szakrális szolipszizmus elvét, s ez a szent rendben alászáll, s minden áldozópap bekapcsolódik a transzcendátor metafizikai akciójába. A transzcendátor ilyen módon eléri, hogy az Isten legyen minden mindenekben, s így maga az Isten tökéletesen megvalósul az egész létben.