8.

(KUSZKÓ-CSABA-BÉLA)

Tura álmában folyton sárkányokkal viaskodott, s ebbe erősen bele is izzadt. Ilyenkor felköltött és fázósan mesélni kezdett: Csaba 20 évig tartó diadalmas tengeri útjai után, a 2360. medvotoros évtől kezdve (Kr.e. 1680) a hunok kereskedelme a napnyugati szárazföld felé terelődött. Maya hokjen-földön megtelepedett 10 fiának gyermekei azonban sehogy se tudtak belenyugodni abba, hogy az északi föld kettészakadt. Ezért Tennó népéhez csatlakozva nanajuz törzzsel kelet felé keresték az utat. Az volt a céljuk, hogy a nyugat felé irányuló kereskedelemhez hasonlóan emerre is szárazföldön közelítsék meg az indijó törzsek birodalmát. A hideg-áramlások miatt partmenti hajózással nem tudják céljukat elérni, ezért a téli fagyon ló-és kutyásfogatokkal próbáltak átjutni az indijók földjére. A hokjenektől Maya unokái közül Béla vett részt sámánképzésben. Ő volt az, aki mint rangelső, Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezze a szánkós kalandozást. A 2370. medvetoros évben (Kr.e. 1670) aztán Riga -ha nem szívesen is, -de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános, rénszarvasos kalandozását, bár Tennó népének jelentései alapján teljesen céltalannak tartotta e vállalkozást. A Maya-leszármazottak 24-en, Béla ifjúsági fősámán feleségének nanajuz rokonságából pedig 36-an jelentkeztek erre a kalandozásra. Mivel Tennó földjén a Tana és Szaha földnyelv el-tűnt, erdőkön, mezőkön és kősziklák között kellett maguknak utat törniük, amíg végre öt medvetoros év alatt az ajnók földjén át elérkeztek a hidegvíz sodrásához. Még annak is nagy hasznát vették, hogy a nanáj-úzok valamennyire értették az ajnók nyelvét. Medvetorszertartásokkal aztán megnyerték a segítségüket a nagy vállalkozáshoz. Béla fősámán 145. Arvisurája szerint a 2375. medvetoros év (Kr.e. 1665) elején értek a befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron vendégelték meg őket, majd amikor az időjárás még hidegebbre vált, a tél közepi holdtöltekor átkísérték a rokon ifjúságot a befagyott Nagyvízen.

Újabb 5 medvetoros esztendő kellett neki, mire a Maya-leszármazottak elértek a tűztenger birodalmába. Ekkor 20 Maya-leszármazott Bogács utódainál maradt, a többiek pedig Béla vezetésével még három évig mentek, mire eljutottak az indijók aranybirodalmába. Mikor az arany-városba értek, a Béla vezette nanajuzok közül 32-n úgy határoztak, hogy soha többé nem mennek vissza, hanem a rokon indijók közé nősülve megtelepednek. Ordoszba tehát már csak nyolcan indultak vissza és a 2390. medvetoros évben (Kr.e. 1650) mindössze hárman érkeztek meg Ordoszba, jelentve, hogy Béla új törzset alapítva kint maradt az indijók aranybirodalmában, de a 145. Arvisurát visszaküldte. Béla fősámán ebben az Arvisurában mondja el az átélt nehézségeket; hogyan érték el az ajnók, jukagir és csukot törzsek segítségével az itók törzsét, akik már a befagyott Nagyvíz szélén éltek. Az ajnók értették a nyelvüket, és közös kutya-és rénszarvasszánokon vitték át őket a kettészakadt Jegesföld másik oldalára. Hosszú-hosszú út után érték el a hajózható Nagyvíznek azt a részét, ahol a Csaba-féle kalan-dozásból minden eshetőségre számítva csónakok maradtak vissza. Öt év múlva érkeztek el a tűztenger népéhez, ahol Bogács és társai megtelepedtek. Az ő utódaik még érthetően beszélték a 24 hun törzs közös szövetségi nyelvét, így hát Béláék velük együtt keresték fel főnökeiket. A főpapok elmondták, hogy az ő őseik is, mint az agabák egyik törzse, szintén Ataiszból menekültek meg, de vízi járműveikkel egészen idáig sodorta őket a morajló tűztenger.

Itt partra érve a Nagyvíz elől a hegyekre menekültek, s ott a Napistennek templomokat emeltek. Szerintük az égszakadás és tüzes eső akkor kezdődött, amikor a tavaszi almavirágzáskor holdtölte lett. Azóta holdévekben számolták az évek sokaságát. Nagyon jól ismerték a csillagok járását és pontos volt a holdtölték szerinti időszámításuk is. Bogács utódai egybeolvadtak Maya nagyasszony utódaival. Az ordoszi sámántudományokat is egyeztették a Napisten híveinek ismereteivel és boldog egyetértésben éltek együtt. Béla ifjúsági fősámán három évig tartó tengerparti vándorlás után ért az Aranyvárosba. Elmondták a Csaba-leszármazottaknak, hogy a fokozatos felmelegedés folytán földrengésszerű kataklizma rázta meg az Északi Szél-asszony birodalmát és a jéghegyeken át hideg tengervíz áramlott az ajnók és Tennó birodalmára. Hálával eltelve mentek el az esővíz kimosta barlangok fölé és a hegy tetején kegyhelyeket emeltek. Kuszkó fejedelmi ifjú, aki csak az égiek kegyelméből tudott megmenekülni Ataiszból, elkezdte a sámán-képzést és minden tudományának átadásával nevelte az ifjúságot. Ataiszból sikerült elhoznia egy olyan Föld-golyót, amelyhez hasonlót Sis-Tórem gyúrt össze a Földek keletkezésekor. A jószemű, okos hajósok megfigyelése alapján ezen a Földmáson feltüntették az eljegesedés határait is, figyelmeztetésül, hogy azon túl nem szabad menni. Kuszkó emlékezetből megjelölte azt is, hogy a Nagyvízben hol volt az általa megismert Ataisz. Ataiszt elnyelte a Nagyvíz, de az igazak az égiek segítségével megmenekültek. Béla törzse eggyé vált a Kuszkó-és Csaba-leszármazottak fejedelmi törzsével. Az Aranyos-Hegyeket soha többé el nem hagyták.

Tűztenger birodalmában ugyanolyan lépcsőzetesen felmenő kegyhelyépítmények voltak, amilyeneket Béla ifjú korában a Szavárd-birodalom romjain felépült Káspivár birodalmában látott. A garaúzok öthegyi kegyhelyét, Szavárd unokájának, a szép garaúz lánynak, Subad fehérbőrű fejedelmi lánynak emelték. Subadot Buda fia, a legelső Lugos vette feleségül. Öthegyen maradt kegyhelyét, amit Ataisz maradványának hittek, a Szavárd-utódok kézművesei 20-évenként újjáépítették. Ezeket a kézműveseket “éltető medvéknek”, abadileknek nevezték. Amikor Subad férjhez ment Úr városának fejedelméhez, Lugoshoz, a kézművesek ifjúságának javarésze a fejedelemasszony alattvalójává lett. Az Élamiták törzsével szállíttatott kövekből ők emelték Ataiszi emlékként a Napisten, Holdanya és a négy Égtáj csillagainak kegyhelyét. Ugyanilyen formára építették fel agaba kézművesei, akik Ataiszból a Kuszkó vezette hajókon menekültek ki, a Maya-Bogács utódai által letelepített tűztengeri nép részére a Napisten és a többi Égi lakó kegyhelyét. Bálványhegyi mintára megalkották továbbá itt is az idők múlását jelző berendezéseket. A Napisten leányai végezték az időszámítást Tűzanya ajándékának idejétől. Tűzanya és Ruda-Tórem jóvoltából kőfaragó és kovavágó baltákat is készíthettek és tudták az aranyat is alakítani. Az As és Maya népek tudatában, az Ataiszból megmenekült emberek emlékezetében a Nagyvíz örökké élt.

Olyan földalatti összekötő barlangrendszert kezdtek építeni, amely összekötötte az öt főistenség kegyhelyeit. Bármelyik lépcsős kegyhelyet közelítette meg az ellenség, rögtön biztonságba lehetett helyezni a féltett értékeket és értesíteni lehetett a többi törzsszövetségi harcost, akik aztán a barlangrendszer veszélyben levő pontjára vezényelték a kellő védőerőt. Így a Nagyvíz emlékére kiépített barlangrendszer kellőképpen biztosította a sok ezer éves értékeket. Az elsüllyedt Ataisz és Amu gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven emlegették; a Marja és Amu szigetvilágából menekülteket Majának nevezték. Ilyenek voltak a Parszi-és Pamir-szkíták, akik Gandás-féle kunokkal és hokjen-fokjen törzsekkel házasodtak össze. Ehhez a törzshöz tartozott maga Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel. Utódaiból sok kiváló hajós származott. Ezek később felkeresték azokat, akik a nagy kataklizma után Kuszkó vezetésével s az indijó hajósokkal ott értek szárazföldet, ahol a Nagy folyót az ataiszi ősföld Indus folyója után szintén Indusnak neveztek el. Bölcs Agaba népének leszármazottai érthető módon nagyon örültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3900 évvel még megértették egymást a látogatókkal. Az elsüllyedt Ataisznak mind az öt hegye olyan vájható anyagból való volt, hogy a termőföld alatt 1 ölnyire már barlangrendszert lehetett kiépíteni. A 800 öl magas ataiszi Bálványhegyen a bölcseket képezték ki; Joli-Tórem 300 öl magas hegyén a kézműveseket. Ezek az utóbbiak a Hun és az Indus tó partján hajókat építettek. A bálványhegyiek minden emberöltő alatt négy, a Joli-Tórem hegyén lakók öt hajót építettek. Ezekkel a hajókkal indult aztán gyarmatokat szerezni az ifjúság. A bálványhegyiek hittek a babonákban, de a vasművelő kézművesek nem hittek a csodákban. Ez megmutatkozott akkor is, amikor az ítéletidő bekövetkezett. A babonások csak fohászkodtak az égiekhez, ki-ki a maga elképzelt Isiséhez, a kézműves bölcsek pedig családjaikkal beszálltak az éppen készülőfélben lévő öt hajójukba és a tűzokádó hegyeket kikerülve bízták magukat a jó sorsra. Magukkal vitték a tűz megszerzésének idejéből kiinduló számításokat is, abban a reményben, hogy a veszélyek elmúltával majd visszahozzák őket Joli-Tórem hegyére. Az Örök Tűzből minden hajóra vittek egy díszes csuporral. A tűz gondozására használt fadarabkák hamuját mindig a tengerbe szórták.

Batour koráig a kézműves bölcseknek három olyan hajójáról tudtak, amely megmenekült a nagy pusztulásból. Az egyik As menekülőkkel Indijó-ómban (Parszi-ómban) kötött ki a 8470. Tűzévben. Ezeknek egy kis csoportja a nagy pusztulás utáni 1018. makkolási évben Joli-Tórem ünnepén Szavárd és Magyor népével egyesült. Amikor Batour fősámán az Agaba-féle időszámítás szerinti 20. medvetoros év végén Szavárd törzséhez ért, akkor Szavárd kézműveseivel még megértették egymást. Az As-népet szállító másik hajó és a Maja népet menekítő hajó napkeleten talált szárazföldet és ott az Ataiszihoz hasonló kőhegyekben kiépítette annak a barlangrendszernek a mását, amelyen keresztül azok, akik az elsüllyedt földrészt el tudták hagyni, elérhették hajóikat. Az Öt-hegy így megmenekült bölcsei tudásukat új hazájukban újra rovásba fektették, mindegyik csoport a saját Isisére vonatkozó legjobb tudása szerint. Agaba, majd Batour fősámán mindezek ismeretében buzdította az ifjakat, hogy keressék fel az elmenekült ataiszi népet, s az Ataiszból származó tudásuk és az Örök Tűz fenntartása végett, de bizton-ságuk érdekében is mindenütt építsék ki barlangrendszerüket. A Béla által elküldött 145. Arvisurában a megmenekült Kuszkó következőképpen írja le Ataiszt: Armogur fejedelemsége 5 törzsből állott. Székhelye a Bálvány-hegy alatti Kosztroma volt, ahol a Bálvány-hegy körül elterülő, 3 napi lovaglással bekeríthető területen Uruk törzse helyezkedett el. Uruk törzsét a kettős hun törzstől a Tigris folyó torkolata és a Hangun folyó választotta el. Kosztromával szem-ben a Tigris-öböl másik oldalán Dorozsma épült, a hun törzsek fővárosa. A fehér hunok Góg törzsét a Hun-síkságon az Anina-hegység és 1 tyumen lépés szélességű szabadterület választotta el a fekete hunok Magóg törzsétől. Mindkét nagy törzs 3-3 nap lovaglási legelő-területtel rendelkezett. Fejedelemválasztó területük a vizek által határolt Il-Du városrész lovaglótere volt. Itt folytak le mind a sámánok, mind a kézművesek vetélkedői is. Az Agabák törzsét az Anahyta-hegy környékére telepítették, a Tigris és az Indus folyó közé. Szintén 3-3 napi lovaglási területük volt.

Az Indijók törzse az Indus jobb oldalán helyezkedett el, a tengerpartig terjedő területtel. A maják törzseinek az Indus forrásától a Ruda-hegységig terjedt, szintén 3-3 napi lovaglási területtel a törzsi területük, de a Pamir hegységig terjedő részen volt még egy további jól szaporodó kis törzsük is, 24 napi lovaglási területtel. Ez egyúttal védelmi területnek is számított a Szkíta-földi törzsek ellen, akik a Pamír és Szkíta-hegység környékén a Hangun jobb oldalán laktak és háromszor 8 napi lovaglással bejárható, sík területen éltek, egészen a Nagyvizek partjáig. A Hangun forrásvidékén magas hegyek voltak, csúcsaikon jégkucsmával. Felmelegedés idején szkíta törzsbeliek legeltették rajtuk nyájaikat. A sámánképzés 800 öl magas Bálvány-hegyen az Isisek kegyhelyein, Ráten-Tórem szent helyén folyt. A kézművesek kiképzésére a Hangun két oldalán, a Kékleny hegység 700 öl, Joli-Tórem 300 öl és Ruda-Tórem 500 öl magas kegyhelye volt kijelölve. A vízijárműveket az Indus és a Hun tó gerenda-állásain készítették. Ezeket a járműveket az Indus-tóból a Hangun és az Indus folyóba, a Hun-tóból pedig a Hangun és a Tigris folyóba csúsztatták le. A Gara zúgó 500 öles esését fújtatók hajtására használták fel, az arany-műves-, a nyílhegy-és a kardgyártó kézművesek céljaira. A Gara zúgó alján a Hun felvidék csúsztatott fáit dolgozták fel. A Hun felvidék hossza 133 napi lovaglású terület volt, a Hangony mindkét partja mentén. A Hangun forrásvidéke 80 napi lovaglásnyira volt innen. Amikor a szüntelen esőzés miatt a Nagyvíz elöntötte Kosztromát, mindenki a hegyekre, főként a Hun felvidékre menekült.

Mivel mind az öt kegyhelynek számító hegyben megvolt a csúcsra vezető barlangrend-szer, a sámán és tárkány tanulók a belső lépcsőkön feljutottak a kegyhelyekre. De a Hun-tóban és az Indus-tóban készült fedett bárkákat segítség nélkül már nem lehetett fatörzseken lecsúsztatni a folyókba. Így a tárkány bárkakészítő kézművesek nem tehettek egyebet, minthogy a bárkák nyílásait -amennyire csak lehetett- eltömték és úgy várták jobb sorsukat. De bárkáikat nem hagyták el. Tűző napsütésben a jéghegyek is olvadozni kezdtek és a víz a Hun-tóban levő bárkákat már a város fölé emelte. A bárkákat kezelő evezősök a hegyekből leömlő áradat ellenére is az öt kegyhely felé igyekeztek. Közben a szolgálatos sámán és tárkány tanulókat, valamint tűzőrző szentlányokat felvették a bárkákba. Gondoskodtak állatokról is. Kedvenc állataikból nagy szükség idején is meghagytak 1-1 párat, a többit elfogyasztották. Utolsónak Araba fősámán szállott be az Isisek Ráten-kegyhelyéről, még egyszer visszatekintve Ar-mogur birodalmára. Ekkor a Gara-zúgó táján valami óriási légyölő-gomba forma emelkedett fel a magasba, vakító fényt árasztva. Bőgtek a Kékleny-hegy csúcsai, és tüzet okádtak. Mindenki a bárka fenekére hasalt, Araba-pedig hangos szóval így szólt: -Megvakítottak az égiek, mert belenéztem fénylő tekintetükbe! A bárkában levők félelmükben becsukták a bárka ajtaját. A hajósok Kuszkó irányítása mellett 300 napig eveztek, míg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Új-földhöz nem értek. Közben eleveztek a Kékleny-hegység vízben úszó vastag jégkucsmái mellett, oda azonban nem lehetett kiszállni, mert semmiféle száraz-föld nem volt rajta látható. Felvettek a bárkába csónakon menekülő félájultakat is. Némelyikök Arabához hasonlóan megvakult. Ugyanilyen vakító fényt láttak azok is, akiket Suva küldött ki gyarmatkereskedésre.

Azok a mai Peruban telepedtek meg és szintén első dolguk volt, hogy barlangrendszereket építsenek ki. Ezek egyaránt szolgáltak vallási és védelmi célokat. Araba fősámán és a többi megvakult a menekültek telepeit járta és hirdették a világ keletkezésére és az emberiség büntetésére vonatkozó hiedelmeket. De valami kis kárpótlásban mégis volt részük azért, hogy az égiek tekintetétől megvakultak: mindig az asztalfőn ültek és az övék volt az ételek legjava. Mondáik nem állanak messze a hun törzs-szövetség regevilágától. A Béla fősámántól és gyermekeitől származó rovás erről azt mondja: Manitu, a Nagy Szellem boldogan élt nagy családjával a 17. Égben, ahol példás rend uralkodott. Örök világosság, örök békesség és igen nagy szeretet uralkodott az Égi birodalomban. Amikor pihenni akartak, az árnyas Keromet szent barlangjaiba vonultak. Szívörvendeztető himnuszok és szeretet-dicsőítések hangjai mellett az Élet vizének taván ringó arany-bárkában, az örökvidám Hárpia daloló-leányka karjaiban elaludt Tengere. Ezt meglátta Baji Nelgön, az aranytárgyak kovácsa. Rettentő haragra lobbant a csábító ellen. Alig kötött ki a szerelmesek bárkája, Baji Nelgön kardot rántott, meg akarta ölni Tengerét. Manitu azonban megparancsolta első fiának, akit az Égiek asztalánál az a szék illetett meg, mely közvetlenül az övé mellett állott, hogy mentse meg Tengerét. A fiú felszippantotta és Baji Nelgönre fújta az Élet vizének felét. Baji Nelgönt a nagy áradat elsöpörte a 16. Égbe. Csakhogy az Élet vize itt nem állott meg, hanem mint ősvíz, folyton növekedve mindent elárasztott. Manitu ekkor összehívta az Égiek Nagyszaláját a megmaradt Életvíz partjára, Manitu-Keremet aranyos lakába. Itt úgy döntöttek, hogy Tengere maradhat a 17. Égben, de Baji Nelgönnek a kézművesek kovács-fejedelmének végleg le kell költöznie a 16. Égbe; Erlik pedig, aki felkeltette a féltékenység szellemét Baji Nelgönben, menjen az ősvíz alatti alvilágba, és azt soha el ne hagyja. Kukulkán, a Nagy Szellemek rovódeákja felolvasta a Nagyszalán elhangzott felszólalásokat, s ekkor Manitu, a legnagyobb Szellemi fejedelem így döntött: -Megbomlott az Örök világosság, az Örök békesség és Szeretet! Ezért az Égi birodalom lakói építsék ki az egész világon a maguk birodalmát. Az Élet vizéről kiáradt vízben, lenn a nagy ürességben életet kell teremteni! Erre óriási küzdelem indult meg a legfelsőbb Égi birodalom és az alvilágba kényszerített Erlik hívei között.

Az Égiek fényességében élő Nagy szellemek közt a legnagyobb szeretettel eltelt Nap-Anya a hetedik Égben megszülte Ráten-Tóremet, az alvilágba is bevilágító Szeretet fényességét. Erlik ezt sehogy se akarta tűrni, meggyőzte, hogy a Nap-Anya gyermekére, Ráten-Tóremre nekik is szükségük van, mert a Nap azzal, hogy az ősvizet is átvilágítja, abban új életet teremt, s így a világmindenség minden teremtményében fenntartja az örök szeretetet. Manitu hozzátette még Erliknek: “Ha közötted és a többi gyermekem között a viszály elfajul, Villám-Tóremmel fogok rendet teremteni!” Ráten-Tóremnek, a szentséges, Napnak Manitu Nagy Szellem olyan erőt adott, hogy a nap az ősvízben Ukkó segítségével új életet tudjon teremteni. A Nap lett tehát az éltető erő, a férfias tűz megtestesítője, Nap-Isis pedig az Élet Istene. A Hold-Anya az égiek nagy szeretetét van hivatva tolmácsolni. A Nap életet visz az ősvízbe, a Hold pedig az Élet vizében végbemenő összefonódás által előhozza az új életet. Tengere nagyon sajnálta, hogy legkedvesebb játszótársa, Erlik ennyire megbontotta az égiek közötti egyetértést. Titokban felkereste tehát az ősvízben Erliket, és így szólt hozzá: -Egy testvérem sem olyan megértő, hogy mindent meg tudjak velük beszélni, így hát közvetlen hozzád jöttem jó viszonyunk helyrehozása végett! Erlik gúnyosan mosolygott, mire Tengere az ősvízbe köpött. Ebből egy nagy kőszikla keletkezett. Erlik felmászott a szikla tetejére. Tengere rácsapott a hegyre és az darabokra tört. Erlik erre azt ajánlotta, hogy teremtsenek Manitu Égi birodalmához hasonló Földet az ősvízben. Tengere kérésére lebukott az ősvízbe és onnan az Élet vizével együtt felhozott egy darabot az Égi Földből is. Föld-Anya mindezeket az Égi birodalomból figyelte és lerepült Tengere mellé, hogy figyelmeztesse: Erlik valószinűleg ravaszkodni fog. Aztán Hárpia szárnyai között visszarepült az Égi birodalomba. Erlik háromszor bukott le az ősvízbe, de nem Tengere nevében kért földet az Örök szeretettől, hanem rossz tanácson elindulva a saját nevében. Amikor harmadszorra is kiesett a fogai közül a föld, Villám-Tó-rem égi tüze csapott ki az ősvízből. Végül egy pofányi fövenyt mégis csak felhozott, de azt se köpte ki mind Tengere égi lapátjára, hanem egy kicsit visszatartotta fogai között. Amíg Tengere a fövenyt az ősvízben rendezgette, a visszatartott föveny Erlik szájában is elkezdett nőni és a végén a feje olyan nagyra nőtt, mint a Bálvány-hegy. Azt is Tengerének kellett az Erlik szájából kitördelnie. Darabjai mind kőhegyekké váltak. Ezután Joli-Tórem a Föld-Anyja lejött az Égiek közül és a földből először kígyókat készített. Fövenybe rejtette, majd a földalatti kígyóvárban nevelgette őket. A koronás kígyófejedelem egy kémlelőnyíláson kidugta a fejét, de Hárpia leharapta a koronáját. A vérző koronatő helyén szarvak nőttek, s a kígyó-fejedelem Nagyfejedelemmé vált. Gyermekeinek mindig mondogatta: “Ne menjetek a Föld felszínére, mert felfal benneteket Hárpia.” Ezt azonban meghallotta a bölcs Manitu és megtiltotta Hárpiának, hogy a Tengere és Erlik munkájával létrehozott Földre menjen. Joli-Tórem azon gyönyörködött égi palotájából, hogy a kígyók a Föld felszínén milyen fejlődésen mentek keresztül. Mert volt olyan kígyó is, amelyik már Hárpiához hasonlóan repülni is tudott. Hárpia azonban nem állta a tilalmat és a hatalmas kígyókból többet elragadott. A jóság asszonya, Kaltes-asszony megsúgta Joli-Tóremnek, hogy Hárpia az ő Földjét titokban felkeresi. Hárpia Manitu előtt azzal védekezett, hogy a kígyók rosszak és nem az istenek formájára nőttek. Joli-Tórem látva, hogy ez csakugyan így van, férjének, Numi-Tóremnek kígyóverő ostorával megcsapkodta magát és megszülte Polem-Tóremet. Gyermekét felragadta az Égi birodalomba, de kígyóverő ostorát az égiek szakácsnőjének, Mama-Alpának adta. Mama-Alpa 24 éven keresztül csapkodta magát az égi almavirágzás ünnepére és 24 gyermeket szült.

Gyermekeit a kígyó-fejedelem várában nevelte fel a Föld alatt. Joli-Tórem és Kaltes asszony minden holdtöltekor titokban meglátogatta Mama-Alpát, aki temérdek ételt-italt hordott az embereknek az Égi birodalom éléskamrájából, hogy éhen ne haljanak. Joli-Tórem a bő gyermekáldás jutalmául Mama-Alpát földi helytartójának nevezte ki. Meg is érdemelte. Éltető mellei mennyei kenyér nagyságúra nőttek. Minden gyermekét 25 évig szoptatta, hogy majd, ha eljön az ideje, le tudják győzni a gonosz Hárpia-Tóremet, aki sehogy se tudta elviselni, hogy Joli-Tórem föld birodalma folyton erősödik, szaporodik. De teljes tíz évet kellett kivárnia, míg Mama-Alpa fiai égi fegyvereikkel előmerészkedtek a földalatti barlangjukból. Édesanyjuk, Mama-Alpa eleget tiltotta őket ettől, de hiába. Legidősebb fia, Vira-Kohár, Joli-Tórem uszályán a barlang szájába vitette magát és itt várta meg a testvérkéit, míg azoknak is sikerült utána som-polyogniuk. Alig várták a hajnalt, és amikor Hárpia-Tórem megjelent, mind a 23 testvér levágott egyet-egyet Hárpia-Tórem 25 szárnya közül. De a legkisebb fiú, Kecső-Kapac megkegyelmezett a síró Hárpia-Tóremnek. Viszonzásul Hárpia-Tóremnek meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem bántja Mama-Alpa gyermekeit. Ennek megerősítésére Mama-Alpa fiai egy arany ivóserleget tettek Hárpia-Tórem elé, aki szívéből vért adott bele. A fiúk jobb karjuk vérét csorgatták a serlegbe, s aztán mindnyájan ittak az ivókürt tartalmából. Hárpia-Tórem ekkor ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé nem bántja az embereket. Kecső-Kapac a Nagy-fa alatti barlangnyílásból leste, hogy Hárpia-Tórem megtartja-e ígéretét. De az égiek parancsára csakugyan állotta a szavát és úgy határozott, hogy a Kecső-Kapac ivadékaiból származó kecsői törzs uralkodjék a Nap-Isten birodalmában. Tőlük származik a kacsuák népe, akik valóban ott uralkodnak Ráten-Tórem barlangrendszerében. Mama-Alpa is megindult a többi fia élén fel a Földre, de nem a barlang rejtett nyílásán, hanem a legvastagabb fagyökeren akart feljutni. Nem sikerült. A gyökér elszakadt és a fiúkat mind elsöpörte. 3 napi pihenés után a rendes nyíláson kísérleteztek és fel is jutottak Kecső-Kapac őrhelyére. Ott Joli-Tórem várta a helyettes Föld-Anyát, aki emberi életet vitt a Földre. A barlang nyílásánál Mama-Alpa fiai most már megtelepedhettek, s ezt a helyet Mama-Alpa legnagyobb fiáról ünnepélyesen Vira-Kohárnak nevezték el. Kecső-Kapac a kígyó-nyílásban szokott aludni, de nagyon fázott. Ezért megkérte Hárpia-Tóremet, hogy hozzon neki az égiek villámaiból egy kis tüzet. Hárpia-Tórem három szárnycsapással az Égi birodalomba emelkedett és Ruda-Tórem tüzes pestjéből titkon elhozott három parazsat. Azzal tüzet rakott a kígyó-barlang szájában. Amikor Kecső-Kapac látta, hogy Hárpia-Tórem szunyókál, naponként egy-egy parazsat elvett, s elvitte őket három különböző helyre. Egyet elrejtett a Koronás kígyó szentélyében a Kígyó-barlang szájánál, a másikat az Agancsos-kígyó szent helyén, a harmadikat a Villámtaréjos-kígyó szent helyén. Az első kettőt Hárpia-Tórem elpusztította, de a harmadik parázs megmaradt, mert megjelent Mama-Alpa a 23 fiával és a Villámtaréjos kígyó szenthelyét védelme alá vette. Ezt a parazsat Örök Tűz gyanánt őrizgették, táplálgatták száraz fával, hogy a kecsuák birodalmában soha ki ne aludjon a tűz. Tőlük kapták ajándékba a többi törzsek, de Kecső-Kapac emlékét tiszteletben tartva, az ő törzsét mindig elismerték uralkodó törzsnek. Mama-Alpa később megtanította, a barlangban született fiait az Égi birodalomból ismert szent-lépcsős földművelésre, az ősvízzel való éltető öntözgetésre, állatok szelídítésére, arany-, ezüst-és vastárgyak készítésére, tégla és mészkő égetésére. Görgős járművek kemény, köves úton szállították a megszelídített állatok befogásával az embereket. Hárpia-Tóremet 22 szárnyának elvesztése miatt Manitu, a Szellemfejedelem arra ítélte, hogy a kecsua törzset a Kecső-Kapacnak tett esküje szerint mindennap keresse fel. Hárpia-Tóremről minden törzs csak rosszat mondott. Kivétel a Kecső-Kapactól származó kecsua törzs. Ezek védelmezőjüket nem kárhoztatták, különösen azóta, hogy 25 szárnyából csak kettő maradt. Amikor Erlik álmában titkon az Égi birodalomban járt, Ráten-Tóremnek, a Napistennek a kegyhelyén felkereste a Napban lakó Jóság-Tóremet, s azt kérte tőle, hogy kevesebb meleget bocsásson a Földre, mert az alvilágban borzalmas hőség uralkodik, soha se esik hó, és az ördögfiókák nem találnak alkalmat, helyet a szánkózásra. Hogy a helyzet javuljon, Ari-Tórem a Bolygótüzet és a Lidérc-fényt hívta meg vendégségbe az alvi-lágba, de a Jóság is hajlandó volt Erlik kívánságát teljesíteni és kevesebb meleget bocsátott a Földre. Ebben segített a Bolygótűz is, ő is kevesebb meleget továbbított a nagy Mindenségbe. Ataiszban a “Boldog-ság szigetén”, Napisten kegyhelyén észrevették ezt a változást, de ők az életadó melegért könyörögtek.

A törzsek Tórem-fiai az ellentétes kívánságokról tájékoztatták a Tóremeket, és a Napisten megbízta a Jóság-Tóremet a panaszok kivizsgálásával. A Jóság-isten leküldte tehát legkisebb fiát, a játékos Inmárt Ataisz bölcseihez, panaszuk kivizsgálására. De Inmár mindenütt csak beszélgetett, játszadozott. A Tóremek örök életűek, nekik az idő nem számít. Mi-re a 20 törzsnél törzsenként 100-150 kegyhelyen a panaszokat lerótta mindentudó könyvébe, temérdek idő telt el, s a Földön élő töméntelen élőlény a jégbe fagyott. A koronás kígyó-fejedelem kiadta a parancsot, hogy minden kígyó igyekezzék a melegebb részek felé. Az óriási kígyókon ezzel se lehetett segíteni, mert az ördögi Ari-Tórem tanácsa szerinti nagy igyekezetükben agyontaposták egymást. Inmár nem győzte a tengernyi panaszt égi aranylemezeire róni. Végre mégis eleget tett megbízatásának, de amikor felérkezett a 24. Égbe, a Tóremek éppen vigadoztak, a panaszok hal-latára csak annyit mondtak: “Majd holnap!” De erről a holnapról másnapra megfeledkeztek. Végül a Villám-Tórem nem bírta tovább nézni Erlik garázdálkodását és mérgében belecsapott a Korozsma Bálvány-hegyén emelkedő Isten-fába. Az Istenek legöregebbike erre kimondta az ítéletet: az égiek nem engedik, hogy Joli-Tóremnek, a jóságos Földanyának Mama-Alpa útján teremtett világát elpusztítsa a fagy. A Jóság Istene gondoskodott róla, hogy a Bolygótűz hetedmagával árassza lángoló hevét a Joli-Tórem-nek annyira kedves Földre. Az emberevő szigetekről a kinajok elkezdtek menekülni a Mala-Bán szorosain át a jéghegyek alól kibukkanó zöld mezőkre. Kukulkán, az Égi birodalom rovódeákja, aki Manitu Nagy Szellem parancsára Ataiszban ismeretessé tette az Égiek tudását, meghagyta Araba ifjúsági fősámánnak, hogy az égiek rendeletére minden tudásukat terjesszék a Föld-Anya birodalmának minden részében. Hogy ennek eleget tehessenek, Gyarmat-Tórem vezetésével meg kell ismerniük Mama-Alpa minden szárazföldjét és azokon meg kell gyökereztetniök az ataiszihez hasonló ismereteket. Építsenek tehát Ruda-Tórem irányításával vitorlás-lapátos hajókat és nagy méretű lapátos-bárkákat; keressék fel a Villám-Tóremek segítségével az ősvizekből kiemelkedő, iszappal borított zsíros földeket, s Gyarmat-Tórem útmutatása alapján terjesszék rajtuk Ataisz népei között az égiek tudását. Mire Korozsma alatt a fövenyt elöntötte a Nagyvíz, az elsőnek elkészült 24 bárka az ősvíz színére került és Ruda-Tórem hajóépítői a 24 öl magasan fekvő Hun-tó mellett folytathatták hajóépítő munkájukat. A 92 öl magas Indus-tóban bárkákat készítettek. A hozzá való fát a mordvin ácsok a Hun felvidéken vágták s a Gara-zúgón engedték le. A Hun csatornán a Hun-tóba juttatták, ott a hajókat görgőkön építették fel, majd az Ildu-csatornákon a Tigris és Hangun folyókba engedték.

Az Indus-tó mellett főként bárkákat építettek, Ruda-Tórem és Joli-Tórem hegyeinek fájából. Ezeket a bárkákat a folyókon használta az Uruk-törzs, s azokon eveztek le az Indus és a Tigris hátán a Nagyvízbe. A hajókat a Hangun folyóba csúsztatták le, hogy a Nagy-vízen Gyarmat-Tórem irányításával jussanak el rendeltetési helyükre. Amikor a kalandozásból hazatérő hajók beszámoltak a jéghegyek alól előbukkanó szárazföldek gazdagságáról, a Hun tó mellett elkezdtek még nagyobb bárkákat építeni. Mikor a Nagy-víz emelkedése már elborította Korozsma halásztelepét is, a Bálvány-hegyen ott állott 24 kész kegyhely és még Ráten-Tóremnek 5 külön kegyhelye, továbbá a Hold, a Csillagok, a Szivárvány, a Villámlás és a Nagyszala tanácskozásainak céljára épült kegyhely-pavilon. A Nagy-vízben úszkáló Bu-Murt végre véget vetett a Nagy-víz emelkedésének. Kosztroma kikötőjében hálából egy új kegyhelyet építettek Bu-Murt tiszteletére, mert intézkedése az évszakokat újra helyrehozta. Három holdtöltével ezután megünnepelték a Nap-fiai medveünnepét, az Almavirágzás, a Széna-eke és a Bőség-aratás ünnepét. Amikor az Il-Du-beli Pusztaszeren Armogur lett az ifjúsági fejedelem, és Góg nővére Ilgaré lett a női viesaka győztese, a Bálvány-hegyen tartott ünnepségen, aminek az Égiek nászéjszakája volt a neve, a győztesek örök hűséget esküdtek egymásnak. Az égiek 10 fiúgyermekkel áldották meg házasságukat. Ennek emlékére építtette Armogur a 24 kegyhely mellé a Ráten-Tórem körüli 5 kegyhelyet. De ez nem volt éppen szerencsés, mert az égiek közül Villám-Tórem, Lidércfény, Bolygótűz és a min-den lében kanál Hárpia-Tórem sokallotta, és Ruda-Tóremmel együtt elhatározták, hogy hétköznapivá te-szik a környéket. Evégre a Gara-zugó alján kézműves-szállást rendeztek be, igaz, hogy mennyei tudás el-sajátítására. Itt aztán Kékleny-vasakat, sárkányos hajókat és tüzes villámokat kezdtek készíteni. Hárpia-Tórem, aki tízszer olyan nagyra is meg tudott nőni, mint a Kékleny bérce és viszont, olyan kicsivé is össze tudott zsugorodni, mint egy szárnyas muska, úgyhogy átbújt még a mordvin ácsok által készített tű fokán is, elhatározta, hogy ellopja Manitu öregapjának világteremtő titkait és megtanítja rájuk a földieket. Ezért az égiek 24 birodalmában bebújt minden kulcslyukon és ellopta az égiek titkait. Ezeket a titkokat továbbadta Uruk törzse sámánjainak, akik mellett kabar inasok végeztek kisegítő munkát.

Imolának is alkalma volt még azt is megtanulni, hogy hogyan kell Kékleny-ércből olyan vasat készíteni, amelyet sohasem esz meg a “fene”. Imola néha még a villámkészítők közé is belopakodott. Ezek a kéz-műves sámánok olyan erősen voltak, hogy még a Kékleny-ércből is vizet csavartak. De ezt megtudta Ari-Tórem, az alvilág leggonoszabb szelleme és a kész villámokat ellopta. Erlik alvilági fejedelem tanácsára még Manitu Nagy Szellemmel is kikezdett, megpiszkálva orrát a Kékleny-hegy alján készített villámokkal. Amikor már Buda, Suva és Kuszkó megalapította Gyarmat-Tórem telepeit, a Jóság-Tórem Bolygó-tűzzel ismét lángra lobbantotta melegadó tűzfészkeit és a jégmezők bőven ontották az ősvizet. A Villámok-Tóremje Manitu öregatyáihoz szegődött és villámostorával végigverte a jéghegyeket, míg csak egészen el nem olvadtak. De almavirágzás ünnepén megszólaltak a tűzokádó hegyek és még a Gara-zúgó kézműves szállásai is víz alá kerültek. Ekkor Hárpia-Tórem óriásira dagasztotta magát és egyik karmába az arany-gyártó, a másikba az ezüst-gyártó kegyhelyet kapta, a hátán levő szárnycsonkkal meg a ViIlám-gyártó kegyhelyet kapta magához. Csőrével felemelte az egész Kékleny-hegységet, de Villám-Tórem Manitu Nagyszellem öregapjainak parancsára ezt megmentette. Villám-Tórem közbelépésére Hárpia-Tórem a Villámgyártókat a Kéklennyel együtt a vízbe ejtette. Miután Villám-Tórem Hárpia-Tóremet villámaival jól megperzselte, az arany-, és ezüstgyártó kézművesek kegyhelyeit a menet előtt hordva az ataiszi Kékleny-hegység bárkáján menekülőket elvezette Kuszkó gyarmatára. A csónakokon menekülők úgy látták, hogy a Nap-Istenben lakozó Jóság-Tórem egyszer csak ott hagyta a Napot, leszállt a Kékleny-hegységért, azt nem engedte az ősvízbe pottyanni, hanem magával ragadta a Napba.

A lángoló Napot ezzel annyira lehűtötte, hogy a tűzokádó hegyek újra megnyugodtak és megszűnt a Nagy-víz forrása is. Ataisz tájain (Kuszkó gyarmatán) a nagy hegyek elkezdtek újra jegesedni, sátor nagyságú esőfelhőket csalogatva a tájra. Mama-Alpa leszármazottai boldogan fogadták Kuszkót, amikor a megemelkedett ősvízben kikötött a Bálvány-hegy alján. A Nagy-víz szintje ezután már folyton csökkent, de a partok mentén még sokáig forrt a víz. Hárpia-Tórem a Kékleny-hegység maradványaiból elhullajtott pár darabot. Ezekből szigetek keletkeztek. A szigetek mellett halak óriási tömege úszkált és hasukkal az égiek felé fordulva várták, hogy csónakokon, farönkökön menekülők éhségüket csillapítsák velük. Csakhogy, ha valaki nagyon jól lakott belőlük, szörnyű kínok között meghalt. Kuszkó ezért elrendelte, hogy csak a bárka tartalékából lehet enni. Csak ennek fogytán fanyalodtak a tengeri halakra, azokból is csak az élve kifogottakat fogyasztották. Három holdtölte után az a bárka, amelyiken kikötöttek, már vagy 300 ölnyire emelkedett ki a Nagy-vízből és gyakori szivárványok hirdették, hogy vége a nagy Özönnek. Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén telepedett le, a napkeleti síkságok felé. Kecső törzse soha sem hagyta el a Kuszkó-alapítású szent várost és a hosszan elnyúló hegyvidéket. Kiépítették az egész hegyvidékre kiterjedő barlangjaikat, ugyanúgy, ahogy Ataiszban volt. Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarannyal borított falakkal, 5 pavilont a Holdanya, a Csillag-tejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. De a legszebb az volt, amelyik a Szivárvány-híd tiszteletére épült. Minden földi lélek ezen találhatja meg a hozzátartozóit. A lelkek csak a Szivárvány-hídon mehetnek fel az égiekhez. Mama-Alpa elrendelte, hogy Tupi-Mama, a Szivárvány-híd ajtóőre, csak olyan lelket engedjen a Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének a 12. és 24. napja között a bölcs férfiak ősvízzel és Mama-Alpának, a jóságos Föld-Anyának kereszt-alakú szent jelével megkereszteltek. Béla fősámán a 2380. medvetoros évtől (Kr.e. 1660) a 2385. medvetoros évig vett részt a kuszkói Nagyszalában. Ezen Viradó patiszu elrendelte a piaik (sámánok, vagy táltosok) összehívását, hogy összeírják, milyen nagy jelentőségű események zajlottak le a Nagy vízözön óta, különösen pedig mi történt Ataisz megmenekült néptörzseivel. Kuszkó, amikor a Nagy-víz Manitu-ómot is mélyen a tengerbe buktatta, elindult bárkájával és a vizek szélén, a hegyekben kötött ki. Hosszú vándorlás után alkalmas helyen, egy folyó forrásvidékén megalapította Kuszkó városát.

A Napisten tiszteletére aranyos kegyhelyet emeltek. Akik az isteni fényességtől megvakultak, sorra járták a menekültek szállásait. Kuszkó patiszu kívánságára 2 Manitu kísérte egyik szálláshelyről a másikra a vak piaikat, majd erről az áldozatos útjukról 2 évi gyaloglás után visszatérve beszámoltak Kuszkónak arról, hogy milyen törzsek menekültek meg Ataiszból. Legnagyobb számmal a Kecső törzse menekült meg. Ezt a hun-keveredésű Hurunok kecsuánnak gúnyolták, s ez a név rajtuk is ragadt. Ők alkották a menekült népek magvát. A Hurunok akkor főként halászattal foglalkoztak, asszonyaik lépcsős földműveléssel. A legfőbb piai minden halászat előtt beszédet intézett a halakhoz. A Napisten helyett a koronás kígyó volt a védőjük. A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték meg szent állatjukat, a jaguárt, a jóindulatára bízták magukat. Az Asték törzsbeliek As fejedelem-asszony tisztelői voltak, de a Nagyszalában hajlamosaknak mutatkoztak más égiek tiszteletére is. Az Irokéz törzs a Joskehé műveltség istenét tisztelte. Törzseiket 4-4 házassági törzsbe szervezték. Ezt a többi törzs piaikjai is átvették, csak a Tupi törzs piaikjai tiltakoztak ellene, mert Tupi-Mama az ifjúság követelésére megengedte a szabad szerelmet és a szabad költözködést. A Nahua törzs piaikjai Tonan földanyát tisztelték. A Languán törzs tagjai azt hirdették, hogy minden törzstagbelinek saját magának kell megvívnia végső harcát a Halál piaikkal, de Manitu segítségével. A Hirig-Nanaj törzs tagjai a Halállal való viaskodás előtt a gerincüket törték azoknak, akik a nagy vadászmezőkre való távozás előtt állottak. Az Elete törzsbeliek, akik a komik közül valók, a dámszarvast tisztelték. Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt. De amikor Csaba népének több kun származású tagja belépett törzsükbe, a szarvaskígyót tették meg szent állatuknak.

A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt. Az által gyarapodott meg, hogy Béla fősámán benősült Kecső-Kapac nagycsaládjába. Ők lettek a leghűségesebb őrei a Napisten templomának. A Nagyszellemet tisztelő egyisten-hívők voltak és Manitunak tetsző életet éltek. Karib törzse szerint az emberek a Mama-Alpa által eldobált kövekből, az asszonyok a pálmafa magjából lesznek. A Vótiták a vótoknak a viti törzsbe való beházasodásából keletkeztek. Piaikjaiknak a tanítása szerint az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb oda menekülni. A Mundén törzsbeliek is ugyanezt mondották, abban a formában, hogy a barlangok felső nyílásain és a fák gyökerén becsurgó víz keltette őket életre. A Makáh és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és a fennsíkokról származtatják magukat. Az Úzitó törzsbeliekhez az úz és kabar sámánok csatlakoztak. A tűz éltető erejében hittek. Maja ivadékai a maja törzshöz pártoltak és Napisten-hívők lettek. Átvették Kukulkán öröktűz-hitét. E törzsek mindegyike a hegyek gerincén verődött, csapódott össze, majd amikor elszaporodtak, rendszerint kettéváltak és úgy indultak el napkeletnek. Később 4-4 törzs lett belőlük, mind a 18 törzs 8-felé osztódott, végül Kuszkó Indijó-ómi településéből 146 házasodási törzs lett. Valamennyi tisztelte Manitut, az örökkévaló Nagy Szellemet. Manitu-óm lett az Indijó-óm belső magja, a patiszu-uralomnak. Béla fősámán a Kuszkó-i Nagyszalában elmondta, hogy Uruk-óm ősi telepéből erős Ataisz-műveltségű állam fejlődött. Hogy innen rajzottak ki a hikszosz és a susai központ menekültjei a pamir-parszi szkíták birodalmába. Léh vezér hunjai a 240. Arvisura-évben még csak 50 családból állott, de a 840. medvetoros évre az újabb susai menekültekkel már 100 családra szaporodtak. A 960. medvetoros évben volt az az óriási susai emberírtás, amit a sumír-földi belső viszályok idéztek elő. Ekkor a menekült hunokkal keveredett sumírok népe már 400 család volt. A nagy vérontásból megmenekült 300 család előbb északra, a Tórem-tóhoz, vagyis az Istenek tavához vándorolt. De onnan később, amikor az időjárás hidegebbre vált, a nagy síkság felé vonultak és rokonaikkal egyesülve a kinajokat uralmuk alá kényszerítették.

KALANDOZÁSOK (A 177. Arvisurából) Tárkány-Emőd rovása Kr.e. 1112-1085

Amíg Emőd úz ifjúsági vezér vezetésével a hun törzsszövetség ifjúsága nyugaton kalandozott, a kinajok erős csapatokkal törtek Ordoszra és sok foglyot ejtettek. Még Kassa fősámán is kénytelen volt Úzdra menekülni. Onnan Kabarföldre sietett. A “Béke és rokonság” törvényét tiszteletben tartva, a kőből épült fősámáni székhelyet nem dúlták ugyan fel a kinajok, de az öregek elhagyott táborait mind kifosztották. Erre a nyílhegykészítő és patkolókovácsokat véres karddal útbaindították a szélrózsa minden irányába azzal a hírrel, hogy a törvényszegő kinaj csapatok a sámán-fővárost veszélyeztetik. A 2928. medvetoros év tavaszán (Kr.e. 1112) megindult a hun törzsszövetség lovasserege és a müjáki síkságon le is győzték a kinajokat. A kinajoknak át kellett engedniük a Huni folyók vidékének vegyesen lakott részeit. Joli-Tórem ünnepén összeült az Öregek tanácsa. A visszatért Emőd az úzok tyumenjével átvette újra a fővezérséget. Kusán jász ifjúsági vezér pedig engedélyt kapott újabb kalandozásokra. Ezek során Duló fejedelmével és a parszi szkíták tyumenjeivel felkeresték az Agaba féle népeket is. Mire a Nagyvízhez (Káspi tó) értek, Kusán serege 3 tyumenre nőtt. Amikor a marami fejedelem-asszony birodalmában, Magyarkában időztek, ez a harcias asszony Kusánékkal együtt meglátogatta a Nagyhegyen (Kaukázus) túl lakó édesanyját. Ennek kaszu fejedelmi udvarában többféle ajkú vezetőt találtak. A harmadik év végén értek a Nagyvízhez. Itt az összes környező népeken a rokon, víg hikszosz nép uralkodott. “Országaikban soha sem esik a hó, kölest nem esznek, hanem nagy magvú termény lisztjéből sütnek lepényt, ez jobb ízű a kölesnél. Fejedelmeik nagy, hegyes tetejű kőhegyeket építenek halottaiknak.” Egyik kisebb kalandozásuk alkalmával a gyalog harcosok üldözni kezdték a marami rokonokat. Kusán lova elesett és lábát törte. Egy kabar lovas nekiajándékozta tartalék lovát, de abban se talált vigasztalást, mert elvesztette az északon lakó marami menyasszonya ajándékait. Pedig azok eddig megóvták minden bajtól. Kusánék a végén megmenekültek. A hikszosz fejedelem álmot látott. Az egyiptomi tudósok nem tudták megfejteni. Ekkor jött egy szúrós szemű Ata-Isis-látóember, s megmagyarázta az álmot. A hikszosz fejedelem vendégül látta a rokonlátogatókat és ő is gazdagon megajándékozta Kusánékat. Az ordoszi Öregek tanácsának azt üzente, hogy mivel Gandásék hatalma megszűnt, örömmel venné az ordosziak szövetségét a lázadó népek fékentartására. A hikszosz uralkodó egy molnárt és kőhegy-építő szökevényeket - köztük három nőt - ajándékozott Kusánnak. Életüket annak köszönhették, hogy ünnep jött és már nem volt idő kivégezni őket. Minden kalandozó megtölthette a tarsolyát az uralkodó magtárából, hogy a molnár majd megtaníthassa liszt-őrlésre a jövendőbeli szövetségeseket. A tíz halálraítélt pedig esküvel fogadta, hogy életük megmentését ezeríziglen meghálálják Kusán népének.

Visszafelé valóságos diadalmenet volt az útjuk. A Gandásék birodalmából még mindig itt élő kaszuk megvalósították az Öregek tanácsának terveit. Bajrán fejedelem városában örömtüzek gyúltak. Kusán itt feleségül vette a szép Enéh-t. Három nap és három éjszaka tartott a fejedelmi esküvő. Ezen Mazara város kereskedői rögtön csatlakozni akartak a hun törzsszövetséghez, hogy az északabbra vándoroltakkal felvehessék a kapcsolatot. Bajalán városánál már 5 tyumenre szaporodott a kísérők száma, s az ifjúság ekkor kikiáltotta a Szkíta Nagyfejedelemséget. Emőd vezér nagyon megörült a Kusán által létrehozott Szkíta szövetségnek, de még jobban megörült az újféle magvakból készült kenyérnek. Kusán, Emőd hozzájárulásával elkezdte termelni az új magvakat. A végzettek minden sámánképzés után vittek belőle magukkal egy-egy zsákocskával, s így a törzsszövetségben a köles és zab mellett kezdték azt is nagyobb tömegben vetni, de a főétel továbbra is csak a köles maradt, mert kevesebb munkával jobban fizetett. Ebben az időben sütötték először kabar fémlapok közt a medvetori molnár-kalácsot. A nyugalmas évek alatt a lovak folyton szaporodtak. Újra meg újra mind nagyobb legelőkre lett szükség. Bár a szkíták és maramik szövetségben éltek és az egymás közötti házasságok is napirenden voltak, a gyepük elve sok esetben kevésnek bizonyult a jóviszony fenntartására. Hovatovább már nemcsak egyes törzsek, hanem egyes nemzetségek is háborút viseltek egymással. Ilyen okok miatt a szabad harcosok az ordoszi Úz-völgyből is elindultak más felé és az Ujbát folyónál ütötték fel szállásaikat. Ezt a kis települést elnevezték Uzum-abádnak. (Dzsungáriában van. Ma Urumcsinak hívják. Úz település volt.) A suoma törzsek kalandozásaik során elérték a soktavú erdők vidékét és a Nagy-vizet (Fehér-tenger). Itt a Jókedvű-Tórem vígan pacskolta a vizet, mindig olyan sok halat dobott a partra, hogy megszárítva el-tartott Hold-asszony idejéig. A suomák ifjúsága ott is maradt a Tyumen-tavak (tízezer-tó) vidékén.

Távozásuknak a kunok örültek legjobban, mert megkapták a legelőiket. Rézöntő műhelyeikkel a kabarok jártak jól. Kereskedőik, amíg régi országukban éltek, szívesen látott vendégei voltak a kinajoknak. Medve helyett rénszarvas lett náluk a szaporaság jelképe. Ezt alkalmazták edényeik díszítésére is. Kusán több alkalommal vett részt a Szkíta birodalom meglátogatásában. Egyszer a szép Enéh is velük tartott, amikor fölkeresték Úr városát. Kusánnak Ordoszban óriási munkát kellett végeznie, hogy 25. törzsnek megnyerje a manzsukat. Utána újabb parszi-és pamír-szkíta áradat öntötte el a Szkíta birodalmat. Marami-föld közelében (a Volga kö-nyök két oldalán) a mundák népe verődött össze. Aztán egy hikszosz áradat Já hívőket sodort a derbenti kapuhoz. Ezek később elszaporodtak az Etil (Volga) két oldalán és a szkíták egy kis csoportjával megalapították a kazár törzset. Az Öregek tanácsa ekkor Kusán javaslatára a hun törzsszövetség népeit három, tíztörzses alvezérségre osztotta. A sámán-központ Ordosz térségében volt. Három Pusztaszer működött. Az első Ordosz közelében, a második a Turgai kaputól keletre, a harmadik a Kuma folyó partján. Ez a marami és a kaszu birodalom céljait szolgálta. Kusán első kalandozásainak idején az Ata-Isis hívő Halfa sámánképzése befejeződött, de ő ekkor sem nősült meg, hanem az Arvisurákban ismeretes szokás szerint verses-énekbe szedte a “kőhegy-építő rab-szolgák sóhajtásait”. Ezt az éneket minden vasárnap 24 részletben énekelték. Kusán aztán Halfát a derbenti kapuhoz vezényelte, s ott a hikszosz menekültek sámánja lett. Kusán a 2945. medvetoros évben (Kr.e. 1095) halt meg. Kívánsága szerint a derbenti kapuhoz közel eső hegyen temették el, hogy még holta után is láthassa a szkíták Káspi-Nagyvizét. Utóda az úz Tárkány-sámán lett, aki, mint ráérő legényember versben rótta le Kusán minden tettét. A gyászév letelte után Tárkány feleségül vette Kusán leányát, Méhikét és Ordoszba költöztek. Legszívesebben az Úzd melletti Ózdon tartózkodtak, mert annak Arany-asszony kegyhelyén kötöttek házasságot. Egy évig itt írta Kusánról a leghosszabb verses Arvisurát, melynek prózai változata a 199. Arvisura. Régi szokás szerint az ordosziak a kies Ózdon, a derbentiek az Öthegyen verses énekléssel mondták el Kusán gyászénekét, az északi maramiak azonban prózában, 24 napig az “Uralbérc Örege” tetején. A 24 napos gyász után Enéh a marami síkság fölött levő Öthegy vidékére költözött. Lányai többségük-ben a Nagy-hegyen túli Úr város környékére mentek férjhez. Tárkány úz fősámán a 2955. évben (Kr.e. 1085) halt meg. Ózdon temették el. Három fia a temetésén megfogadta, hogy az ordoszi úz földet soha el nem hagyják.

A “SELYEM ÚT” (A 214. Arvisurából)

Kuzum-Maros rovása A 3544. medvetoros évben (Kr.e. 496)

A sámán-vetélkedőn az úz Kizum lett az első, de a sámán-betegséget nem heverte ki, a lábaira megbénult, s ezért az ügyességi vetélkedőn már a széki-hun Maros került első helyre. Ilmen, az elaggott fősámán Kuzumot palotájába vette és Kollár nevű leányát feleségül adta hozzá. A törvények szerint így kellett gondozását biztosítani. A minden otthoni felelősség és teher alól mentesült Maros az ifjúsággal elindult Napnyugat felé. Hatalmas viharban egy Nagy-víz mellé értek és egy hegyi barlangban húzódtak meg. Ezt a Nagy-vizet Fekete-víznek, azaz Fekete-tengernek nevezték. Másnap kiderült az ég. Egy kisebb folyó torkolatánál kőfallal körülvett tábort pillantottak meg. Hajó érkezett. A rakományát kirakták. A hajó utasai teve-karavánon őfeléjük indultak meg, de a közelgő zivatar elől meghúzták magukat egy másik barlangban. Egy gazdag kereskedő jött a leányával, fegyveresektől kísérve. Marosék befogadták őket a barlangba, de amikor az őrség elaludt, Maros vitéz csoportja úgy döntött, hogy az egész szállítmányt Ordoszba kísérik. Hajnalban végre is hajtották a tervüket. A 103 fegyveres-kalandozó 40 főnyi kalmár népet ejtett foglyul. Biztosított menetben Ordosz felé indultak. Amikor már jó hosszú utat megtettek, a kereskedő megszólalt a kinajok nyelvén. Maros tudtukra adta, hogy elfogatásuk egyik célja: Ordosz fel akarja velük venni a kereskedelmi kapcsolatot. Ezért még a tél beállta előtt Ordoszban kell lenniök. Ilmen fősámán az ordoszi várban fogadta legkedvesebb tanítványát. Szívesen látta a karavánt is, remélve, hogy a fogságba került nyugati kereskedők révén népe belekapcsolódhat az idegen népek kereskedelmébe. Ebben az időben érkezett meg Varasd sámán csoportja is sok selyemmel a kinajoktól. Amíg Maros és Varasd távol járt, Ilmen fősámán az Öregek tanácsával elfogadtatta, hogy rablóhadjáratok helyett Kuzum irányításával inkább kereskedelmi kapcsolatokat igyekezzenek létesíteni az idegen népekkel. Maros erről a tervről már indulásakor tudott, ezért távollétének egész ideje alatt azon volt, hogy a jürcsik és kinajok nyelve után elsajátítsa a görög és a latin nyelvet is. Ezért hazatértekor ezt jelentette: ”A 3545. medvetoros év (Kr.e. 495) küszöbén 5 római és görög kereskedőt hoztam, akik igen értékes árukkal megrakodva akartak a marami és merija néphez menni, hogy szokásuk szerint gazdag prém-és aranyáruikat a Római birodalomba szállítsák. Először béklyós fogságba tettem őket, de amikor leányaik a feleségeink lettek, jürcsik földön feloldottam béklyóikat, de figyelmeztettem őket, hogy meg ne szökjenek, mert jürcsik bandák kezére kerülnek. Hívtam, jöjjenek hozzánk, mint vendégek Ordoszba; asszony-anyáikat édesanyánknak nézzük, azt pedig, amit ellenük vétettünk, hivatalos esküvel szeretnénk jóvátenni.”

A római polgároknak tetszett az új helyzet és érdeklődve várták a fejleményeket. Tudomásul vették a Maros és két vezére házasságát is, hiszen a vők már megnyerték leányaikat, meg az anyák tetszését is. A kalandozók is nagyon meglepődtek, amikor Ordoszba érve újonnan épült lakásokba költözhettek. A hun törzsszövetség ugyanis egy új kereskedelmi központot épített a kinaj kereskedők részére és most helyettük váratlanul nyugati kereskedők érkeztek, különleges árukkal. De nem sok idő múlva megérkeztek maguk a kinaj kereskedők is. Maros sámán apósa is igen gazdag kereskedő volt, ezért az Öregek tanácsa az egyik kőépületet Marosnak adta nászajándékba. Így Maros a saját házába vihette ifjú feleségét és felesége nagyon gazdag szüleit. Egész télen folytak a kereskedelmi tárgyalások. Maros feljegyzései szerint megjelölték azokat az utakat, amelyeken majd Maros vitézei a kinajok selymét és díszes edényeit, a kabarok üst-készítményeit, az úzok fegyvereit és a hun törzsszövetség bőséges prémkészletét a római és a görög birodalomba juttatják el. Az Öregek tanácsa helybenhagyta, hogy az Ordoszból a Fekete-tenger vidékéig kiépített “Selyemút” mellett egy régi kis település helyén Uzum-Abátot kereskedő-várossá építsék ki. Amikor Uzum-Abát kereskedelmi központját Kuzum felavatta, nagyon megfázott és rövidesen meghalt. Az úzok sámán-városában, Ózdon temették el, az Arany-asszony kegyhelyén. Ilmen fősámán hűséges suomáival az Északi vizek mellé vándorolt. Kollár Uzum-Abátba költözött, hogy a Kuzum által megteremtett “Selyemút”-ra vonatkozó rendelkezések megtartása felett őrködjék. Maros átvette Ordoszban a hun törzsszövetség irányítását.

Uzum szándékának megfelelően elrendelte a kereskedelmi sámán-képzést. 30 év múlva Marost feljogosították arra, hogy a rovás ismeretét a kereskedőkön kívül a kőfaragókra és az ácsokra is kiterjessze. Kollár az Öregek tanácsában ekkor azt javasolta, hogy férje egykori kívánságának megfelelően a rovásban az úz nép megnyugtatására hagyják el a főistenségek képjeleit, így a hun törzsek szövetségének rovásai érthetőbbek lesznek. Javaslatát elfogadták. Kollár ekkor Ózdon egy fonóházat építtetett és azt férjének, Kuzumnak az emlékére az ifjúságnak ajánlotta fel. Később ezt a házat Kollár az Uzum-Abáti kereskedelmi központ jövedelméből kibővítette, s ezzel az épület a rovással ismerkedő úzok kultikus központjává vált.