ÍGE-IDŐ 25.

Az előző rész folytatásaképpen vegyünk szemügyre az ott már említett térugrást. Elsőre azt is gondolhatná az ember, hogy itt nem történt más, csak valami ráexponálás, vagy ilyesmi. Bemozdult a céltárgy, és ezért többször szerepel a képen. Sok ilyen képet tanulmányozva egy nagyon tanulságos dologra jöhetünk rá. Ezek a kis filmes kamerák (és a videokamerák is) 24-25 felvételt csinálnak egy másodperc alatt. Így az expozíciós idő egy-egy képre vonatkoztatva 60-ad másodperc lehet. Ezalatt történtek a képeken látható dolgok. Az objektum képe nem elkenődött, hanem olyan, hogy egy ideig itt volt, majd nagyon gyorsan átkerült egy másik helyre. Kétszer háromszor is rákerült ugyanarra a képkockára, de nem elmosódottan, mintha a térben mozgott volna, hanem többször. Ahol tovább volt ezalatt az idő alatt, ott intenzívebben, körvonalazottabban látszik. Aki nagyon figyelmesen megfigyeli a kiindulási képeket, az megfigyelheti azt az érdekességet, hogy egy darabig látszik még az előző tartózkodási helyen a jármű 7-8 olyan gömbszerű alkatrésze és az ezeket körben összekötő gyűrű is, amelyet én a téri hajtóműveinek gondolok. Ez a negyedik képen felerősödik, és még az ötödik képen is jól megfigyelhető. Vagyis; nem filmhiba. Két képen sok egyéb dolog is feltűnik. (Úgy 1/30-ad másodpercre). Ezeket a jelenségeket szabad szemmel még egy villanásnak sem látnánk. Az ilyenkor fellépő egyéb időugrási anomáliák ezt még további zavarokkal tetézik. Azt gondolnánk, hogy a szemünk káprázott, és azt dörzsölgetnénk.

Sok ilyen mozgófilmet analizáltam, és ebből már kiderül, hogy ezek a jelenségek nem filmhibák, hanem egy számunkra még nehezen érthető technika megnyilvánulásai. Sokat tanulhatunk belőle. Ahol a jármű halványabban látszik, ott is ott volt az expozíciós idő alatt, csak rövidebb ideig, ahol pedig erősebben hagyott nyomot a filmen, ott tovább. Miután a mozgás ugrásszerű, nem látszik elmosódottnak, de ez egyúttal annak a bizonyítéka, hogy nem a térben mozog.

Erre a járműre tehát nem minden esetben igazak a newtoni mechanisztikus gondolkodásban felállított tézisek, de még az einsteini relativisztikus tanok sem. Ez a jármű nem gyorsul vagy lassul, és nem is halad. Ez talán egy mai gondolkodónak paradox módon hangzik, hiszen a fejünkben semmiféle további ötlet nem szerepel, és a dogmatikusabbak egyenesen "tudják", hogy nem is lehetséges, mert az egyik dolgot ez, a másikat pedig az a törvény kizárja. Nos, ez jelen esetben nem igaz.

A dologhoz a tér valódi szerkezetét kell ismerni, és ennek hiteles leírására azért már a fizikában is történtek kísérletek. Utalnánk itt J.A. Wheeler, vagy Szaharov akadémikus egyes publikációira. Wheeler spirális, félspínű térről publikált, Szaharov pedig rétegezett terekről, hipertérről, hipertéri átjárókról is. A kettő látszólag másnak tűnhet, és annak idején többször lehetett hallani az idő spirális szerkezetéről is, de ez a síkagyú világban azonnal eltorzult, hiszen a spirál sík valami, amit sokkal többen értenek. Pedig a spirális csak az egyik térmetszetben szerepel. A magyarázók azonnal úgy kezdtek fantáziálni a dologról, hogy mi a spirál menetei között tettünk különleges időutazásokat, ahol az idő és a tér rendhagyó lett. Mások a teret papírlapszerűen ketté igyekeztek hajlítani, és így az eredetileg távol eső pontok egymásra kerültek. Csakhogy a tér nem valami gumipelenka. Ha gumipelenka lenne is, akkor is a távoli térpontért idehúzás végett először el kellene menni a tér adott pontjára. Ezek a megoldások már kóstolgatják a térugrás esetleges lehetőségét, de téren kívüli csatornákkal, folyosókkal, "féreglyukakkal" vagy térhajtogatással igyekszik megoldani a kérdést.

Wheeler spirális és félspínű tere jó közelítés, és a rétegezett tér is helyes gondolat, amennyiben elhagyjuk a sík gondolkodást. Erre az előző lapokon már mutattunk példákat. Ennek térbeli változata a jónak látszó megoldás. Egy csigaház a legközelebbi hasonlat, csak ez esetünkben a centrumából keletkezik, és teljes terjedelmében állandóan tágul. Egy ilyen térforrás tere rétegezett is és akár félspínű is lehet. Ez az atomfizikában azt jelenti, hogy két fordulat után tér vissza a kiindulási állapotába.

A terjedő térrétegek egymástól szeparáltak, mert minden térréteget egy-egy eltérő idejű (bár minden lényegében azonos) forrás kelt, ami egy-egy párhuzamos létezést jelent. Maguk a források is egymás sajátidőbeli másolatai. A téridő öt forrásból születik, de a terjedési és fennmaradási törvények miatt az ötödik után egy hatodik helyre is lépnek, de ekkor a legelső éppen eltűnik. Ennek az az eredménye, hogy itt keletkezik egy téresszencia mentes "üres" réteg, amelyben hiányzik a tér és az idő continuum jellegzetes szerkezete. Ezt neveztük mi nemtér-nemidő rétegnek, vagy ahunnak. Utána ismét egy esszenciálisan telített réteg következik, ahol már ismét van idő. Mi egy ilyen rétegezett térben élünk, ennek egyik rétegében. A többit nem látjuk és nem tapasztalhatjuk. Az esszenciálisan telített párhuzamos rétegekben ugyanúgy van (lehet) élet, anyag, fény, mint a miénkben, de ez egy-egy teljesen másik Univerzum. Minden máshol és máskor lehet. 16 ilyen párhuzamos téresszencia van, mert a terünk mellett még két a térhez hasonló másik tér is létezik. Ez sokkal bonyolultabb dolog mint a "negyedik" dimenzió elméletei. Nincs negyedik dimenzió. Abban az értelemben legalább is nincs, ahogyan ezt magyarázgatják. A tizenhatból a tér "téri" része egy hatos (oktaéderes, gyémánt) szimmetriát hordoz. Innen a három gyémánt ősi ismerete.

Egy csillagközi űrhajó a téresszenciákban mozogva valóban alá van vetve a relativitás-elméletben leírt mozgási korlátoknak és több általunk is ismert fizikai törvénynek. Így az utazás és a kommunikáció is alá van vetve azoknak a korlátoknak, amelyet már száz éve ismerünk. Ha átmennénk a párhuzamos másik téresszenciába, ott ugyan máshol lennének a dolgok, a csillagok és a bolygók, de ott is lehetséges az élet. De bármelyik téresszenciában is tartózkodnánk ugyanúgy korlátoznának minket azok a szabályok, amiket már a mienkben is megismerhettünk. A többi (párhuzamos) univerzumok nem máshol, hanem ugyanitt vannak, de azoknak se anyagát, se energiáját nem tapasztalhatjuk. Kivéve néhány anomáliát.

A már emlegetett nemtér-nemidő (más nevén idősemmi) réteg kitüntetett fontosságú a civilizációk életében. Minden világvallás irataiban szerepel. Miután nem értjük, misztikusnak tituláltuk. Itt nincs anyag, és fény, mert ezek a térben keletkeznek és csakis a térben tudnak fennmaradni. Mi is ered ebből? Ott nem marad meg az anyag, tehát alkalmatlan mindenféle űrutazásra. Itt az anyag és a fény a pillanat törtrésze alatt megszűnik. Nem átalakul ezzé vagy azzá, hanem megszűnik. De van ennek a "semmire se jó" rétegnek egy nagyon érdekes tulajdonsága. Nincs benne tér és idő, vagyis nincsen benne a hagyományos felfogásunk szerinti távolság sem. OTT a legtávolabbi csillag is ITT van. Nem kell a távoli térrészt "idehúzni", mert itt van. Ugyanitt. Vagyis nem is kell "odamenni".

Ez a dolog hihetetlen a távolságokhoz szokott elménknek, de a dolog logikailag ettől azért még igaz lehet. Amennyiben a párhuzamos téresszenciába lépünk át, akkor ez még nem igaz. Bármelyikbe is léptünk, még nem változott az abszolút helyünk (a térforráshoz képest). De mi van akkor, ha lépkedésünk közben egyszer csak a szintén párhuzamosan létező tértelen és időtlen rétegbe tévedünk?

A kész válasz helyett gondolkodjunk! Ha már át tudtunk lépni a párhuzamos univerzumokba, akkor már kell lennie egy olyan saját térforrásunknak, amivel ezt meg tudjuk tenni. Ez a mutatvány ilyen térforrás nélkül egyszerűen nem hajtható végre. Ez a kis speciális fénykvantum viszont saját esszenciákat (saját téridőt) kelt a nemtér-nemidőben is, vagyis kabinunk fennmarad az "ahunban" is. Innen a népnevünk is! Az idő és az idősemmi urai voltunk. Valamikor régen... Értettük a Galaxisok közötti utazás titkait is.

Például: A rétegalatti (fázis) szinkronban történő parányi (saját!) térforrás torzítások nagyon érdekes eredményre vezetnek. Amikor többszöri rétegugrálás után visszatalálunk a saját univerzumunkba, akkor a kabinunk irdatlan távolságra fog megjelenni eredeti helyétől. Ehhez lényegében nem kell idő. Azért ne dörzsöljük annyira a kezünket, mert a körülöttünk lévő 16 univerzum közül a sajátunk is nagyon idegenül fog hatni. Azok a síkagyú csillagtérképek, amelyeket tanultunk, itt már nem lesznek jók semmire, mert már néhány fényévnyi ugrás is katasztrófálisan megváltoztatja a látványt. Az eddigi asztronómiának nagyon fel kell kötnie a gatyáját, mert itt most már tizenhat univerzum részletes térképét kell elkészítenie, méghozzá térben és dinamikusan, mert érkezésnél ennek nagyon komoly veszélyei vannak. Gondold csak végig.

Vagyis ki kell eszelni egy olyan kis érzékelő műszert, kamerát, amivel mielőtt kilépünk egy-egy téresszenciába, ott figyelmesen körül tudunk nézegetni, hogy nem fenyeget-e minket valamiféle meglepetés. Egy ilyen kamerácskát akár előre is küldhetünk magunk elé, ahová ugrani készülünk. Egy ilyen szondának természetesen rendelkeznie kell egy ugyanolyan sajáttér forrással, amilyet az előbb emlegettünk már. Ezek látszanak az ART körül a fenti képeken. Sok ilyen volt megfigyelhető már az előző (a 24-es) lapon is.

Sok civilizáció látogat a Földre hasonló - de azért nem azonos - technikákkal. Itt most egy másik rövid térugrás történetéből mutatunk négy képet. Ők valamiféle tükrözési segédtechnikát alkalmaznak a térugrás során. Ha felveszed a lapot a diszkre, akkor később filmszerűen egymás után is le tudod játszani a képeket, és ezzel még tanulságosabb a dolog.